Mármint abból mi fog kisülni, hogy épp nem beteg senki (gyorsan lekopogom), de az idő változékony, igaz itt árvíz nincs, de néha nagy esők érkeznek. Azt sem tudom, hogy mi lesz abból, hogy múlt héten csütörtökön bementem a CAF-ba, éreklődni az ügyünkkel kapcsolatban. Egy kedves fekete hölgyhöz kerültem, aki nagyon segítőkész volt - Anna szerint a feketék általában pozitívan álnak hozzá a bevándorlókhoz, nekem ez a második ilyen jellegű tapasztalatom volt, és megerősítette Anna felvetését - elmondta, hogy legrosszabb esetben augusztusban kapjuk meg a pénzünket. Arra a kérdésemre, hogy kell-e még nekik bármilyen dokumentum a döntéshez határozott nemmel felelt, majd megjegyezte, hogy "Úristen, nagyon sok papírt látok beszkennelve a rendszerben!". Nem akartam neki mondani, hogy három etapban hordtam oda a könyvtárnyi dokumentumot kollegái kérésére. De remélem, ez már tényleg elég lesz.

Azt sem tudom, hogy a nyelvtanulás újabb fázisával mi lesz, mert Rita, akitől Skype órákat veszünk, épp balesetet szenvedett, aminek következtében nem tud órát tartani. Együttérzek vele, amolyan hátfájós, derékleszakadós, csigolya-arrébb-pöccintős esést sikerült produkálnia.

Kedden bejelentkeztem a Pole d'emploi-ba - munkaügyi központ - jövő keddre kaptam időpontot, ebből mi lesz, ki tudja?

Mit nem tudok még? Elég sok mindent, de azokat most nem sorolnám fel. Ja, igen, azt sem tudom még, hogy Iza június 28-i távozása után kire fogjuk bízni a gyerekeket, ha szükségünk lesz babysitterre. Izával nagyon elégedettek vagyunk, a gyerekek is nagyon szeretik, mi is kedveljük, de sajnos, haza kell mennie. Bár, tervei szerint visszatér, de már nem ösztöndíjasként, hanem itt szeretne élni egy darabig, amihez állandó munkát kell találnia, ezért az a fajta együttműködésünk, amely az elmúlt fél évben kialakult, nagy valószinűséggel nem lesz folytatható. Nagyon sajnáljuk mindnyájan.

Olvastuk a hazai árvízi híreket, nagyon szorítunk mindenkinek, remélem, hogy nagy drámák nem lesznek már, és viszonylag kis veszteséggel lesztek túl ezen a csapáson.

Hacsak az nem, hogy a héten kétszer aludtam el, meseolvasás közben, ruhástul. Anna szerint meglepetésszerűen történt mindez, egy pillanat alatt. Én csak azt tudom, hogy olyan fáradtnak éreztem magam mind kétszer, mint még soha előtte. Lehet, hogy kicsit pihennünk kéne? De, hiába mondom a gyerekeknek, hogy ne keljenek fel ötkor, meg hatkor, nem hallgatnak rám.

De, ahogy a cím is jelzi, tényleg nincs most semmi különös, az idő többé kevésbé tavaszi, ennek örömére június 1-től napközben már nem kell fűteni, csak éjszakára. Persze, ha nem lennének gyerekek, magunk miatt nem fűtenénk, de így kell. Érekes lesz az elszámoló számla.

Mindketten járnak a megfelelő intézménybe, Anna dolgozik, augusztusban szeretne nyelvvizsgázni. Én pedig, tekintettel arra, hogy mint megtudtam, pont a hazautazásunk első két hetében lesz igazgatási szünet a közigazgatásban, amikorra az ügyintézéseket beütemeztük, elkezdtem levélben intézni, amit lehet. Bízom benne, hogy ha a könnyebbeket kilövöm előbb, akkor a maradék már nem lesz annyira megterhelő. Nem szeretek hivatalokba járni, sem itt, sem ott. Bármilyen meglepő is ez.

Ma, kedd van, bent voltam Stephanie-nál a bölcsiben, aki segített kitölteni a szerződést, amit kisfiúnk jövő évi bölcsijével kapcsolatban kell megkötnünk a várossal. Nagyon komoly dolog ez, kérem szépen. A polgármester írja alá! Az én fiam egy fontos ember, már régóta sejtettem, de a mai nap után senki sem állíthatja az ellenkezőjét.

Mindenki vigyázzon magára, remélem, hogy az árvíz csak a szemetet viszi el, és komolyabb kár nem keletkezik, de ahogy olvastam, nem sok jó várható.

Itt az ideje, minden magyar hivatalnoktól bocsánatot kérnem. Ismertektől és ismeretlenektől, barátoktól és barátságtalanoktól egyaránt. Ugyanis, az amit itt művel a hivatalnoki kar, felülmúlhatatlan. Pontosabban alulmúlhatatlan.

Persze, alapvetően biztos bennem van a hiba, még csak rövi ideje élek a bolygón, arra számítottam, hogy Európa nyugatabbik végén kicsit korrektebben mennek a dolgok, mint odahaza, a Vadkeleten. Nem így van, igaz, otthon is vannak arrogáns és tenyérbemászó hivatalnokok sok helyen, de ami velem történt, eddig mindent visz.

Anna rábeszélt, hogy menjek be a CAF-hoz, a családtámogatásunk ügyében, merthogy nem történt semmi az elmúlt 6 hétben, pénz pedig sehol. Jól van, mondtam neki, bemegyek, bár nem látom semmi értelmét. Hogy tévedhettem ekkorát!

Ugyanis, bementem, elmondtam ki vagyok, hogy azért jöttem, hogy érdeklődjem az ügyünk iránt. A válasz döbbenetes volt. Nyújtsak be még három dokumentumot. Értitek, miután már négyszer bent voltam, mindannyiszor elmondták, hogy most már minden itt van, már nem kell semmi, eddig mindig írtak legalább egy levelet, hogy mégis szükségük van valamire, most, még levelet sem voltak képesek írni! Egy nyomorult levelet sem.

Jól van, nem húztam fel magam nagyon, csak amolyan közepes módon, megkérdeztem a hölgyet, hogy ugyan miért nem küldenek legalább egy levelet? A válasz kb. annyi volt, hogy annak is eljött volna az ideje. Jól van, a három közül az egyik dokumentum a Securité Sociale-tól (SS) egy igazolás arról, hogy Anna biztosított. Kemény dió, ugyanis állítólag a végleges SS számot van, hogy scak egy év múlva adják meg, addig az ideiglenessel kell boldogulni.

A CAF-beli kaland másnapján elmentem az SS-hez, mint kiderült feleslegesen, mert nem volt nálam meghatalmazás Annától. Péntek lévén e hét hétfőre maradt a második kör. Ekkor kisfiammal, Anna útlevelével és a meghatalmazással felvértezve indultam útnak. Már írtam arról, hogy itt a hivatalokban egy előregisztrációt követően kerül az ember ügyintézőhöz. Én, az előző héten meghatalmazás hiányában már ott elvéreztem. Most hétfőn, mikor odaadtam a meghatalmazást és elmondtam, miért is jöttem, az előregisztrációt végző hölgy rövid klaviatura koptatást követően közölte velem, hogy nem tudja kiadni az igazolást, mert Anna nincs benne a rendszerben! (Március 21-én adtam le a papírokat, amelyeket még bekértek, akkor az ügyintéző hölgy felírta a telefonszámomat és azt ígérte, ha még bármi szükséges, akkor felhív. Nem hívott, gondoltam azért, mert semmi sem kell már nekik.)

Ok, mondtam a hölgynek, csináljunk valamit, mert nekem valamit kell virítanom a CAF-nál. Erre azt mondta, hogy szerinte nem tudnak nekem segíteni, de azért menjek el jobbra, hamarosan szólítani fognak abban a váróban, mondjam el ott is, mit szeretnék. Egy nagyon kedves fekete hölgy fogadott pár perc múlva, aki elkezdte keresni Annát a rendszerben, majd mikor látta, hogy az elmúlt két hónapban nem történt semmi, felhívta egy kollegáját, akitől megkérdezte, mit lehet tenni. A választ nem hallottam, mindenesetre az eredmény az volt, hogy nyújtsam be újra a papírokat! Micsoda? Újra, születési és házassági anyakönyvi kivonatok, útlevélmásolatok, munkaszerződés, lakásbérleti szerződés? Nem hittem a fülemnek. De igen, jól hallottam, kezdi kitölteni a papírokat, értetlenkedésemre válaszképpen közölte, hogy én nyugadjak meg, ő segít nekem, de akkor tud bármit tenni, ha újra mindent beadok. Persze, nem úgy készültem, a szükséges dokumentumok közül semmi sem volt szinte nálam.

Pár perc múlva belenézett a számítógépbem hogy megkeressen valamit, majd felkiált: Hiszen itt van minden irat!

Tehát mégsem kell kitölteni újra a kérelmet, csatolni, és benyújtani az iratokat! Két perc múlva előttem volt a szükséges igazolás.

Mit jelent számomra ez a történet? Azt, hogy itt egyik ügyintéző sem tudja, hogy mi a munkája, hogy milyen iratok kellenek a döntéséhez. Valamint az, hogy ha nem megyek be, akkor azt a nyomorult két gombnyomást nem csinálja meg senki az SS-nél, ami ahhoz kell, hogy végleges száma legyen valakinek, Ugyanis, mikor elém rakta a hölgy az igazolást - miután megdörzsöltem a szememet - megkérdeztem, hogy, ugye ez azt jelenti, hogy ő most hozta létre a végleges számokat. A válasz igen volt. Tehát az iratok újrafelfedezését követően a végleges SS szám létrehozásán át az igazolás kinyomtatásáig 2 perc volt szükséges.

Annának megint igaza volt, oda kellett menni, hogy menjenek a dolgok. Elpanaszkodtam magam Stephanie-nak, a bölcsi igazgatónőjének, aki megnyugtatóan azt mondta, hogy ne higyjem, hogy azért szívatnak mert külföldi vagyok, a franciákkal ugyanúgy kitolnak ebben a két hivatalban.

Tehát a francia hivatalnok teljesen korrekten mindenkinek ugyanúgy tesz keresztbe, ahol tud, az európai eszme mentén gyakorolva hivatását a globalizált körülmények kellős közepette. Uff.

Arra készültem, hogy szerda lévén kiöntöm szívem minden búját, és megírom nektek, hogy milyen szörnyen bánnak mifelénk az egyszeri bevándorlóval. Pontosabba, hogyan bán el a Jóisten mindenkivel, aki ebben a régióban lakik. Ezt pedig az időjárásért felelős beosztottjai útján teszi. Ugyanis, két hétre borús, esős időt mondanak. De, a cseresznye az volt a torta tetején, hogy hétfőn munkaszüneti napon, amikor végre volt egy három napos hétvégénk, egy percre nem lehetett látni az eget. Egész nap esett az eső, nem túlzok, egész nap esett, hol szakadt, hol csak szitált, szemerkélt, pötyögött. Mikor, hogy tartotta úri kedve. A gyerekek megbolondultak, sehova nem tudtunk menni, teljesen használhatatlan nap volt. Persze, elhatározásom megvalósítása előtt, azaz ma reggel 3/4 9-kor kisütött a nap, de nem fűzök hozzá sok reményt, hogy délutánig kitart, persze a szél is fúj, nagyon.

Viszont kislányom elkezdett barátkozni az oviban, elkezdett barátságokat, játékokat kezdeményezni az óvónőkkel és a gyerekekkel is. Ennek egyik jele volt, hogy egyik nap megkérdezte tőlem, hogy aznap mit fognak csinálni az oviban. Mire azt találtam válaszolni, hogy kérdezze meg Anne-tól, az óvónőtől, így: Que-est ce qu'on fait aujourd'hui? (remélem, jól írtam le). Állítólag egész úton gyakorolta, de mikor éles lett a helyzet, persze zavarba jött, de Anna segített neki. Végül elmondta. Úgy gondolom, hogy ezzel egy fontos állomásra ért a nyelvi akklimatizáció tekintetében.

Én pedig szintén fontos állomásra érkeztem, ugyanis további órákat veszek Anna nyelvtanárától, így összesen 3 különböző módon fogok tudni gyakorolni. Valamint júliusban egy egy hónapos intenzív kurzust szeretnék csinálni Párizsban. Ami persze nekem lesz intenzív, mivel heti három alkalom lesz, alkalmanként 2 óra, délután öt után. De jó is lenne, egy igazi intenzív tanfolyam, két hétig, heti öt nap, napi 6 óra legalább!

Felébredtem.

Kisfiúnk hétvége óta küzd a lázzal, nagyon magas lázzal. El is vittük hétfőn orvoshoz, most kellett először ilyet tennünk. Nagyon aranyos, 50-es doktor nénit találtunk, Anna egyik betege ajánlotta. Kislányunk nehezményezte, hogy őt nem vizsgálta meg. Ilyet sem láttam még (1), eddig úgy tapasztaltam, a gyerekek kifejezetten tartanak az orvosoktól, úgy látszik, jól kondicionáltuk a lányunkat az egészségügyhöz.

Lementem kedd reggel, kiváltani a felírt gyógyszert, ám mivel a hiányzó oltásokat is felírta a doktornő, ezért nem volt elég az 50 euró, amit magammal vittem. A patikus szeme sem rebbent, azt mondta, hogy ráérek vele délután, felírta mennyivel tartozom - rögzítette az összeget a számítógépen, adott róla egy nyomtatott papirt - és a kezembe nyomta a gyógyszert valamint a vakcinákat is. Ilyet sem láttam még (2).

De, összességében kicsit lazábban vagyunk, mint egy hete, kedvenc anyósom is itt volt, mint írtam róla. Amikor kivittem Beauvaise-ra a reptérre, háromszor egymás után elrontottam a kihajtókat, letérőket, ahol ki kellett volna mennem. Ilyet sem láttam még (3), ezért végül nem is a pályán mentünk. Ilyen ideges régen voltam, de ő is majdnem sírógörcsöt kapott. De, odaértünk a reptérre időben, hazaért, a pilóta nem vétette el a repteret.

Bementünk múlt héten Párizsba Annával, amíg Edit - kedvenc anyósom neve a keresztségben - vigyázott gyermekeinkre, hogy beiratkozzam arra a nyelvtanfolyamra, amihez a múlt alkalommal már nem jutott időm csatlakozni, valamint, hogy kicsit együtt legyünk, sétáljunk. A séta és a kis kiszakadás a mókuskerékből sikerült is, de  a nyelvtanfolyamot nem sikerült megtalálnunk. Hazaértünk, írtam nekik egy mailt, hogy szeretnék beiratkozni, de nem találtuk meg az irodát. A válasz lényegében arról szólt, hogy nagyon kell figyelnem, mikor legközelebb személyesen keresem őket, mert az adott utcában összesen 3 - azaz három - darab 53. házszám van. Ilyet sem láttam még (4). Erre nem készültem.

A tavasz nálunk azóta őszbe csavarodott - ilyet már láttam, de most szívesen kihagytam volna -  nagy széllel és esőkkel, hideggel és borús éggel. Nem tudom, mi lesz a vége, majd kiderül, remélem, szó szerint.

Mint írtam, nagy volt nálunk a jövés-menés. Azon túl, amit már tudhattok, hogy itt volt kedvenc unokahúgom, Balázs barátomék is beugrottak, egy könnyű, spontán ebédre, ami nagyon jól sikerült, szervezni sem lehetett volna jobban. Megérkezett kedvenc anyósom is. Ami igazán jól jött ki, mivel ő azzal a géppel érkezett, amivel unokahúgom ment, így mindkét irányba utassal jöttem-mentem, ahogy a taxisok is szeretik.

Ezen túl, elmentünk szombaton északra, a La Manche-hoz, ugyan a tengerparton fújt a szél, de a gyerekek nagyon jól elvoltak, kislányom kagylókat szedett és homokozott, kisfiúnk pedig természetes mozdulatokkal lapátolta egy üres kagylóhéjjal a homokot a szájába. Hiába, ekkora homokozót még nem látott. Nem baj, egyéb kulináris élményben is volt része, mivel beültünk egy Döner Kebaboshoz, ettünk egy jót az arab konyhán. Jó volt, kiadós, és határozottan pénztárcakímélő. Ami, ránk is fért, mivel meglepetésszerűen nőttek ki az autópálya aszfaltjából a fizetős kapuk, három is, összesen egy irányba több, mint 15 eurót kellett kicsengetnünk. Ebből lett a kalamajka.

Ugyanis, az én drága feleségem sokallta a kifizetett összeget, kitalálta, hogy menjünk inkább egy másik úton, ami egyrészt rövidebbnek tűnik, másrészt nem kerül pénzbe. Osztottam az álláspontját, menjünk, persze, mondtam neki, ha megmondja, merre menjek, arra fogom tekerni a kormányt. Beprogramozta a GPS-t, mentünk. Mentünk. Mentünk volna. Anna hirtelen rám szólt, hogy ne kövessem a gép utasításait, mivel fel akar vinni az autópályára, de mindezt egy elég cikis forgalmi szituációban, majd pár perccel később újra. Nagyon fáradtak voltunk, a kisebbik hátul ordított - kétszer 180 km az út - teljesen kiakadtam, megfogtam a GPS-t, odaadtam Annának, hogy programozza be, mert nem vagyok hajlandó tovább úgy vezetni, hogy az utolsó pillanatban felülírja ő az útvonalat. Persze kiabáltunk egymással, nagyon ki voltunk akadva, mind a ketten. Nehéz három perc volt, na, aztán túl lettünk rajta, kedvenc unokahúgom kezébe nyomtam a térképet, hogy mondja az utat. Mentünk, árkon, bokron, kisvároson át, a kertek alatt. Az út gyönyörű volt. Anna azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy felhívta a figyelmememet a táj szépségére. Igaza volt, csak épp abban a helyzetben nehezen tudtam értékelni, de hangsúlyozom, hogy a dráma tényleg csak pár percig tartott, nem szoktunk nagyon veszekedni, most is hamar túltettük magunkat rajta.

Ezen a héten Anna szabadságon lesz szerdától, úgyhogy, fél év óta először töltünk együtt 5 napot. Nagyon örülünk neki.

Összességében a kirándulás jól sikerült, de estére fáradtak voltunk, senkit sem kellett altatni.

Vasárnap volt az első normális tavaszi nap, remélem lesz még, sok ilyen. Jövő héten, ugyanekkor, ugyanitt. 

Tegnap volt május 1. Érdekesnek találtam, mivel az utcán virágos asztalok sorakoztak a főtéren. Rajtuk rózs aés gyöngyvirág, vágott és cserepes formátumban egyaránt.

Megérkezett kedvenc unokahúgom Londonországból, mivel befejezte aupair-kedését, és hzafelé menet benézett hozzánk, egy hétre. Jól szervezte a hazautazást, ugyanis azzal a géppel megy majd vasárnap este, amivel anyósom érkezik, tehát egy utat megspórolok a repülőtérre.

Balázs barátom is ellátogat hozzánk még vasárnap napközben, úgyhogy, nagy a vendégjárás, aminek örülünk, legalább a gyerekek sem csak minket látnak állandóan. Egyébként szünet van az oviban, ez az első hét, még a jövő héten is itthon lesz nagylányunk, aminek van egy jó oldala is. Sokat lesz együtt a Nagymamával, és ez mindenkinek jó, a kettejük kapcsolatának biztos hogy nagyon jót tesz.

A hátam kezd helyre állni, Anna sokat foglalkozott vele az elmúlt hetekben, jelenleg épp senki sem beteg, persze a gyerekek a hét elején átestek egy heveny takonykóron, de ez az évszakhoz tartozik.

További kellemeset, remélem, a következő bejegyzésben már szikrázó napsütésről számolhatok be. 

Egész türhető az állapotunk, legalábbis Anna nem lett még betegebb, két este gyengélkedett, de összességében olcsón megúszta. Az én erekam kezd alakulni. Kedden voltam újra nyelsuliban, és elmentem Mme Beauchamp-hoz, beszélgetni. Nagyon jó volt, de mint minden kezdet, ez is elég nehézkesen indult, de nagyon aranyos a néni, szerintem jókat fogunk beszélgetni. A gyerekek jól vannak, kislányom oviba jár, kisfiúnk pedig kedden és csütörtökön továbbra is bölcsibe megy.

A Securité Social írt egy levelet, amiben kérnek egy személyazonosító okmányt, valamint egy születési anyakönyvi kivonat másolatot, francia nyelven. Ezzel kapcsolatban Anna nagyszülei intézkedtek Szegeden, már meg is kaptuk postán a kivonatot. Kedden be is mentem vele a hivatalba, bemutattam nekik. Azt mondta az ügyintéző hölgy, hogy nem tudja, hogy ez elég lesz-e, vagy sem, mindenesetre elkérte a telefonszámomat, ha bármi még szükséges lenne, akkor fel fognak hívni. Úgyhogy, remélem, hamarosan lesz Annának Társadalombiztosítási száma is.

Továbbra is várjuk a családtámogatást a CAF-tól, még mindig nem sikerült nekik elutalni a pénzt, igaz, még "csak" négy hónapja mondták azt először, hogy minden papír megvan - persze utána még kellett egy kört futni velük a bénázásuk miatt, de erről már írtam.

Így vagyunk. Jövő héten érkezik kedvenc unokahúgom Angliából, melegváltásban utána kedvenc Anyósom is, majd miután ő elment, egy hétre rá jön Anna unokatestvére. Úgyhogy, mozgalmas májusunk lesz.

De a lényeg, hogy a várva várt tavasznak köszönhetően, ma is lebicegtem a gyerekekkel a játszótérre ahol a zöld gyepen - nem, nem birka bégetett - , hanem fociztak a srácok. Volt köztük három Messi, legalábbis a pólójuk felirata szerint, egymást cselezték.

Kellemes további tavaszi sétákat, illetve kinek mi jut belőle.

Az elmúlt héten újabb maflást kaptam, ugyanis csütörtökön felhívtak az oviból, hogy kislányomnak láza van. Puff, ugrott az egész napos egyedüllét, nyelvtanfolyam és tanulás. Viszont ez az esemény arra nagyon jó volt, hogy rádöbbenjek arra, hogy hiába tervezek erre a két napra bármit, nem fogom tudni megvalósítani, mivel a gyerekek egyszerűen nem hajlandóak alkalmazkodni az elgondolásaimhoz. Ami egyébként egészen felháborító, majd elbeszélgetek erről velük, főleg másfél éves kisfiammal, biztos változtat majd a hozzáállásán.

Szóval a reveláció ereje egészen Párizsig röpített - vonaton, szombat kora délután, abba a nyelvsuliba, amit a kínai csoporttársnőm ajánlott. Az igaz, hogy épp nem volt ott senki, de felírtam a nyitva tartást, hogy majd ezen a héten bemenjek hozzájuk. Hétköznap öt után, amikor Anna már itthon van, fogok oda bejárni, egyébként  nem tudok ebben a bizonytalanságban tanulni. A tervem az volt, hogy hétfőn, vagy kedden bemegyek délután, ám hétfő reggel munkába igyekvő feleségem után intvén, kisfiamat emeltem be a babakocsiba - megszokott rutinmozdulat, semmi extra - éreztem, hogy valami megmozdult bennem. Na, nem úgy kell elgondolni ezt, mint ahogy egy romantikus regényben a főhős érzi a főhősnővel való első találkozásakor, hanem úgy, amikor az egyszerű halandó, a regényen kívül, egészen biztos benne, hogy kijött a lumbágója. Én is földi ember vagyok, újra rá kellett, hogy jöjjek. A hétfői napon itthon voltam kisfiammal, aki szerencsére kétszer is aludt napközben, egyébként pedig amikor ébren volt, határozott hangjelzések kiséretében adta tudtomra akaratát. Tehát ordítva követelte, hogy a karomba vegyem, azért, hogy hozzám bújhasson. Ami ugyan apai szívemnek nagyon jól esett, ellenben derekamnak rettenetes volt. De, mint említettem volt, kétszer aludt nap közben, ami most nagyon jól jött. Négykor, mikor láttam, hogy nincs remény, felhívtam Annát, hogy menjen el az oviba lányunkért, mivel nem tudtam felkelni a nappali szőnyegéről, ahol kisfiammal versenyt aludtunk. A telefon becserkészése sem volt egyszerű feladat, kb. negyed óráig tartott 3 méter megtétele. Kisfiam, miután felébredt, újra kezdte a karbavevős programot, de ekkor már csak bő fél óra volt hátra a lányok hazaérkezéséig. Ez mentett meg. Az egész napot és az éjszakát is ugyanott, a nappali szőnyegén töltöttem. Egyszer megpróbáltam felállni Anna segítségével, sikertelen kísérlet volt, ordítottam a fájdalomtól, de nem kívánom ecsetelni a borzalmakat, csak annyit említek meg, hogy a WC-ig nem jutottam el, más megoldást kellett találnunk. Akinek már volt lumbágója, az tudja, miről beszélek, akinek pedig kimaradt eddig ez az élmény, azért imádkozzon, hogy boldog tudatlanságban távozzon majd ebből az árnyékvilágból, már ami a lumbágót illeti. 

De, kedd reggel, hála feleségem odaadó gondoskodásának és gyógytornász mivoltának, fel tudtam állni, aminek nagy hasznát vettem. Ugyanis Anna már hétfőn lement a szomszédban található osteopatához, és kaptam is így egy időpontot kedd fél tízre. Túl vagyok a kezelésen. Érdekes volt, valamiféle reflexpontos, akupresszúrás machinációkat végzett rajtam a szakember, majd bekent egy krémmel és betekert folpackkal. Amikor Anna lement hozzá hétfőn - kezében kisfiunkkal, mivel őt nem hagyta itt a mozgásképtelen apja mellett - , azonnal ajánlatot tett a feleségemnek. És ma engem is megkért - micsoda impertinencia! - hogy vegyem rá arra Annát, hogy felhívja őt. Remélem, nem értette félre senki, munkát ajánlott neki, már hétfőn is, mikor megtudta, hogy gyógytornász. Nekem ma elmondta, hogy a francia gyógytornászok nem jók, akit eddig felvett segítségnek - mivel annyi betege van, hogy nem győzi -, nem felelt meg az elvárásainak. Meglátjuk, mi lesz belőle, Vicces lenne, ha Anna szó szerint a szomszédban dolgozna. Mondjuk, a mostani munkahelye sincs messzebb 150 méternél.

Annyi finomság még van a történetben, hogy Anna kedden egy decens hőemelkedéssel érkezett haza. Azon morfondíroztam, ha éjszaka valamelyik gyerek felkel, akkor melyikünk megy  majd ki hozzá, akinek láza van, vagy aki nem tud emelni? Jó kis dilemma. Túléltük a szerdát is, sőt szerda este Anna még meg manuálozta a derekamat, aminek következtében újra nagyot javult a helyzetem, persze még emelni nem tudok, de legalább már nem úgy teszek meg minden lépést, mint aki épp most pakolja tele a gatyáját.

Az egyik tanulság a dologból, amit már régóta mondogatok. Egy húsz éves ember valamilyen egzotikus, izgalmas foglalkozású és dekoratív nőt választana legszívesebben maga mellé, mondjuk táncosnőt, stewardesst, stb. 35 után nagyon jó, ha az ember felesége azon túl, hogy csinos, még gyógytornász is. Bele sem merek gondolni, ötvenen túl ráveszem Annát, hogy iratkozzon be az orvosira, majd tegyen urológusi szakvizsgát? Persze, itt nem lesz megállás, gerontológussá kellene képeznie magát, hogy mindenre tudjon majd megoldást, elvégre, ki tudja mire lesz még szükség!

A másik tanulság pedig, hogy a szülőknek egyszerre a "legjobb" betegnek lenni. Úgy legalább mindenkinek együtt rossz, nem csak az egyiknek külön.

Ezek történtek velem, velünk. A hír igaz, már végleges, megérkezett a tavasz, aminek mindenki nagyon örül!

Sorra veszem, melyikünk hogyan halad a nyelvtanulással.

Anna arra panaszkodik, hogy ugyanazokat a kliséket használja a kórházban, mind verbálisan, mind az adminisztráció során, ezért nem tud nagyon fejlődni. Én ezt a helyzetet nem látom ennyire drámainak, de megértem, ha ez a mókuskerék kicsit unalmas. Mindazonáltal vesz mellette nyelvórákat egy Franciaországban élő magyar lánytól, aki hivatását tekintve nyelvtanár, gyógytornászokra specializálódott, azért ezen érdemes elgondolkodni, csak egy kicsit. Skypon keresztül tartja az órákat, Anna nagyon elégedett vele, azt mondja, hogy úgy látja és érzi, hogy ettől fejlődik.

Kisfiúnkra nem vesztegetek sok karaktert, a bölcsiben egész nap hallja a nyelvet, úgy gondoljuk, hogy igazi kétnyelvű kisgyerekké fog cseperedni, ha itt maradunk.

Nagylányunk viszont egészen extrém eset. Kb. két hete szólt az óvó néni, hogy megszólalt, bent a gyerekekkel ha csak szavakat is, de franciául beszél. Ezt meg tudom erősíteni, ugyanis én is hallottam, hogy a játszótéren egy-egy szót mond a gyerekeknek. A rajzfilmekből nagyon sokat tanul. Viszont, ha jobban fülel az ember, akkor azt veszi észre, hogy pár szót kivéve, francia hangsúllyal halandzsázik. Egészen zseniálisan csinálja, nem értek hozzá, de az az érzésem, hogy egy kisgyereknél ebben a helyzetben ez egy elfogadható út a nyelvtanuláshoz.

Én pedig továbbra is nyomom a nyelvsulit, Anna szerzett nekem egy nénit, akihez keddenként eljárnék fél órát beszélgetni, bár ezen a héten hiába mentem, nem találtam a helyén, pedig megbeszéltük, hogy megyek hozzá. Hagytam neki egy levelet, remélem, nem zavar el a helyesírásom miatt. Illetve el fogok menni Párizsba egy ingyenes nyelvsuliba, legalább hetente egyszer. Mindemellett igyekszem sok TV-t nézni, több kevesebb sikerrel, van, amikor nem jön össze. Viszont telefonon megbeszéltem az eladóval, hogy a tesz-vesz francia megfelelőjén keresztül megvásárolt mosógépért, hogyan, mikor tudunk elmenni. Nem állítom, hogy mindent értettem, a mosógép mindenesetre már a mi fürdőszobánkban áll, nagy baj nem lehetett.

Nagy vonalakban így állunk. Bár, néha azon spontán meglepődöm, hogy milyen profin szinkronizálták az ittenieket, franciául. (Ez vicc volt.)

Jó hír, hogy most úgy látjuk, mintha megérkezett volna a tavasz, sokat ugyan még nem mutatott magából, de mi nagyon kapacitáljuk, hogy ne legyen szégyenlős.