Mint említettem volt, kedvenc anyósomék érkeztek múlt szerdán. Úgy lett, ahogyan azt sugalmaztuk számukra, csütörtökön bementek Párizsba, ezért nem kellett szeppukut sem elkövetnem. Így mindenkinek jobb. Nagyon kellemes az ittlétük, sokat vannak a gyerekekkel, aminek a gyerekek, ők, és mi is nagyon örülünk, így egy kicsit könnyebbek a hétköznapok, és természetesen a húsvét is. (Hallottam, hogy odahaza fehér húsvét volt, kis kárpótlás a karácsonyért.) Itt sem volt meleg, de nem szakadt a hó, mint magyarországon.

A nyuszi hétfő reggelre virradóra eldugta a lakás különböző pontjaira az ajándékokat, a gyerekek nagy heje-huja közepette találtak rá a csomagokra, legalábbis nagylányunk mértékletes extázisban volt. Mindennek tetejében, a nagymama jelenléte okán előbbre hoztuk leányunk születésnapi ünneplését. Sütöttünk egy jó kis tortát, marcipánból pedig csináltunk rá mindenféle díszítést, ennek is nagy sikere volt. Csak egy dolog árnyékolja be az eszményi hangulatot: kisfiamnak sikerült megfáznia. Ezen túl, minenkit elkapott egy heveny trakonykór. Még engem is, pedig én eddig minden ittenit megúsztam. Míg a család a hányós vírus örömeiben osztozott, én vígan ettem a velős pacalt, tripla olajos rósejbnivel. A hasmenéses kórság is elkerült, a legutóbbi heveny influenza meg sem érintett. A mostani betegség is csak röpke 12 órásra sikeredett nálam. Tegnap délután kezdődött, ma reggelre el is múlt, egy enyhe torok diszkomfort-érzés maradt csak utána.

Nagymamáék nemrég kiléptek az ajtón, hogy megkezdjék vándorlásukat a repülőtér irányába. Sajnos, nem tudtuk őket elkísérni, mivel két gyerekkel vagyok itthon, az úgy pedig extrém sportos lenne, ha nekivágnék velük a 3 órás útnak. Autóval pedig nem indulok el szintén gyerekekkel. De, Editnek megígértem, hogy beleírom a blogba, hogy megkapja a Nagymamák Gyöngye I. fokozatát a nagy ezüst kereszttel. (Az aranykeresztesre már felterjesztettem magamnál, de még nem ültem össze, hogy elfogadjam a felterjesztést.) Nagyon sokat segítettek, mindketten, a gyerekek szétszedték őket, és ők ezt még élvezték is. Mindkét gyermekünknek nagy felüdülés volt, hogy itt voltak. Nagylányunk természetesen Jánost szedte darabokra, kisfiúnknak pedig mindenkihez volt pár jó szava.

Szóval, az elmúlt hét is nagyon jól telt, a Nagymama jelenléte bearanyozta ezt a hét napot, e ezt teljesen komolyan írom. Tudom, hogy szokatlan, de én kifejezetten szeretem az anyósomat, olyan, amilyen, de az vesse rá az első követ, aki. De inkább az se.

Jövő héten a nyelvtanulásról írok megint, ha minden jól sikerül.

Utólag is Boldog Ünnepeket, remélem a lányokat meglocsoltátok, nehogy elhervadjanak.

Elhatároztam, a múlt heti akció után, hogy még a hét végén leülök, és egy röpke 20 perc alatt, megírok egy jó kis bejegyzést, hogy biztosan meg legyek vele. Ezeket a sorokat szerdán este 10 előtt pár perccel írom, tehát, mint azt helyesen gondoljátok, nem sikerült a tervem.

Az úgy volt, hogy kisfiúnk, annak ellenére, hogy csütörtökön még teljesen jól volt, péntekre mégis belázasodott. De nem kicsit, hanem nagyon. Nagyon nagyon. Semmi egyéb tünete nem volt, csak a magas láz, és ami miatt nem estünk igazán kétségbe, az, hogy szemmel láthatóan a fogaival volt valami apró problémája. Szegénykém, nála a fogzás különösen fájdalmas, eddig mindegyikkel megszenvedett. Most sem volt ez másképpen. Egész pénteken vagy ordított vagy aludt és mindkét tevékenysége közben feltűnően lázas volt. Enni nem volt hajlandó, inni talán két decit sikerült, egész nap. Ami nem sok. Szombatra teljesen tünetmentes lett, csak fáradtnak látszott egy kicsit, ami érthető volt a történtek után. Szombaton ezért együtt elmentünk egy párizsi magyar sráchoz, azzal a céllal, hogy leadjunk nála egy csomag gyerekruhát, amit haza küldtünk egy barátunknak, akinek májusban születik gyermeke. Illetve azzal a szándékkal, hogy megjavítsa az autónkban a szivargyújtót, hogy a GPS-t tudjuk rendesen használni. (Az volt az eredeti terv, hogy a lázra való tekintettel Anna és kisfiúnk itthon maradnak, és csak én megyek el lányunkkal.) Eddig csak az akkuk töltési időtartamáig lehetett vele közlekedni, ami pl. egy Beauvais-i reptérre történő fuvar esetén már kockázatos. Az autószerelés elég komikusra sikeredett. Ugyanis, arra számítottunk, hogy egy komoly beavatkozásról van szó, de egy biztosítékcsere megoldotta a problémát. Na jó, ez elég ciki, tudom, de nekem eszembe sem jutott. Összességében jó kis nap volt. Bagoly - ez a beceneve - ugyanis egy kastélyban gondnok, főállását tekintve. A kastélyhoz pedig jó pár hektár park is tartozik, gyermekeink nagy örömére.

A vasárnap jól telt, mindenki vidám volt és láztalan, és ez az állapot egészen hétfő estig tartott. Pedig már dörzsöltem a tenyeremet, mivel kedd lett volna az első olyan napom, amikor mindenféle extra tennivaló nélkül lettem volna itthon. Csak a reggeli két órás nyelvtanfolyam, egy kis ebédfőzés félkézzel - gyakorló HTB-k tudják, hogy miről beszélek, de ezen túl csak a saját dolgaim és a lényeg, hogy mindezt gyerekek nélkül. Ez lebegett a szemem előtt, amolyan habos, rózsaszín szalagos gondolatfelhőcskékben, ahogyan a kicsit túlcukrozott lányregényekben szokás. Lányregényeket nem olvastam, nem tudom, ott hogyan szokott befejeződni a történet, de nekem a bilibe már hétfő este belelógott a kezem, mikor kislányom mélyen a szemembe nézett, és azt mondta:

 - Papa, fázom, és nagyon fáradt vagyok!

Na, ilyet tőle ritkán hallani, délután fél hatkor, egy kellemes klímájú lakásban. Akkor gyanút foghattam volna, amikor az ovi utáni kötelező játszóterezés végén már az első szóra leszállt a játékról, ami épp soron volt, és illedelmesen tipegve elindult velem kifelé. Fel sem tűnt, hogy nem így szokott ez történni. Pedig nagyon nem így szokott, általában legalább nyolcvanszor kell neki szólni, de még mindig elő-elő fordul, hogy a hónom alatt egy ordító gyerekkel tolom ki a másikat a babakocsiban a játszótérről. Az ordító gyerek pedig az én majd' négy éves nagylányom.

Szóval, egyből elő a lázmérőt, 37,7. Nem magas, egy karakán hőemelkedés, semmilyen gyógyszerezést nem igényel, csak épp ágyra van szüksége annak, aki ezzel kell, hogy megbirkózzon. Úgyhogy, egy gyors fürdést követően már le is feküdt (a vacsora 3 db savanyú uborka volt, ilyet sem láttam még tőle), és 3 perc múlva aludt is. Egészen este fél 11-ig, amikor ordítva ébredt arra, hogy nem kap levegőt, valamint, hogy tocsog a pizsamája az izzadtságtól. Rendben, a kezdeti pánik elmúltával kézben tartható volt a helyzet, más, említésre méltó eseményt nem tartalmaz a műveleti napló.

Ezzel az álmom, az egyedül töltött 5 órányi időről szertefoszlott. Kedden majdnem egész nap nézte a mesét lelkem-virágom a kanapén, reggel ugye nekem tanfolyamom volt, ezért hívtuk Izát, hogy vigyázzon rá addig is. Szerdán nincs ovi, bölcsi sem, de ez a normális ügymenet, úgyhogy ma két gyerekkel voltam itthon, mindegyik láztalan, egy szavam sincsen, hogy is lenne!

Szóval, ha minden rendben van, és a gyerekek közül egyik sem betegszik meg a reggelig hátra lévő pár órában, akkor holnap, igen, pont aznap, amikor megjelenik ez a bejegyzés, végre tényleg lesz 9-14 óra között 5 órám, szabadon, mint a madár. Hogy egészen precíz legyek, ez csak akkor lesz így, ha egyetlen és kedvenc anyósomék, akikért épp most ment ki feleségem a repülőtérre, megfogadják a javaslatunkat, hogy a holnapi napot városnézésre szánják. Én egészen oda volnék ettől, meg vissza.

Ha nem hallgatnak ránk, akkor jó japán módjára, rituális öngyilkosságot kell, hogy elkövessek. Nem, annyit nem ér a dolog, és ha jobban bele gondolok, rá kell, hogy jöjjek arra, hogy valójában japán sem vagyok.

Nem kell túlzásokba esni, talán már mondtam, de ha nem, akkor most mondom. Inkább imádkozom.

Kicsit lemaradtam, tegnap teljesen kiment a fejemből, hogy a szerdák után, rendre csütörtökök következnek. Legalábbis így szoktam meg, lehet, hogy egyszer majd változni fog, de ezen a héten sem volt ez másként.

Vége a két hét szünetnek, úgyhogy, újra elkezdtem intézni a hivatalos ügyeket. Ennek keretében, még a múlt héten bent voltam a CAF-nál, ott ledtam az utolsó papírt is, amit kértek. Ma pedig elmentem a Securité Sociale irodájába, nekik is elvittem a szükséges dokumentumokat. Elvileg most minden sínen van itt. Persze otthon még kell intézni pár dolgot, annak is utána kell mennem, azt jövő héten kezdem el, telefonon intézni.

Egyébként semmi különös nem történt, mindenki végzi a dolgát, ezért az a bejegyzés most nem lesz túl hosszú, mivel, semmi extra témával nem készültem a nagy sietségben.

Jövő héten szerdán érkeznek kedvenc anyósomék (mernék mást írni, állítólag ő is olvassa). Ez a hír lányunkat nagyon feldobta, már számolja, hányat kell aludni adig. Apropó, számolás. Lehet, hogy már írtam, hogyan számol. Nagyon vicces, három nyelven tud számolni, semmilyen extra ráhatást nem gyakoroltunk rá, hanem teljesen magától tanulta meg, a youtube nézése közben. Tehát, tud számolni magyarul, a tizeseknél kicsit segíteni kell neki. 20-ig számol minden gond nélkül franciául. Angolul pedig szintén 20-ig számol, de úgy, hogy 10 után franciául folytatja. Nagyon vicces hallgatni, de úgy tűnik, mintha értené már a szám fogalmat, mi az, ami kevesebb, több, stb.

Jövő héten kicsit hosszabb leszek, igyekszem észben tartani a napok megfelelő sorrendjét.

Az első hétnek vége. Túléltem. Anna is, de neki megreccsent a dereka. Engem csak a visszatérő tél nyomott le, nem számítottam rá, hogy újult erővel fog támadni, keddre virradóra egész éjjel esett, és kedden egész nap. Újra fel kellett vennem a télikabátot, és szorosra tekernem a sálamat, amit az első feleségem kötött nekem, kétszer is. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy valahol vett, vagy kapott valakitől egy gyönyörű zöld fonalat, amiből nekem szeretett volna kötni egy sálat. Átbeszéltük a részleteket - vicces? pedig a sál dimenziói nagyon fontosak! Azt ígérte karácsonyra meg is lesz. Ez 2011-ben volt. Arra a karácsonyra nem lett kész, csak egy kicsit később, de a baj az volt vele, hogy korábban fogyott el a fonál, mint kellett volna, így uszkve 15 centivel rövidebb lett a kelleténél. Anna ezért lebontotta, és két centivel keskenyebben újrakötötte. Nagy mutatvány volt, de nagyon szép is lett. Tavaly Karácsonyra készült el.

Elkalandoztam, a lényeg, hogy két hétig itthon van nagylányunk, és értelemszerűen kisfiúnk is, keddet és csütörtököt kivéve, mert csak azokon a napokon jár bölcsibe. De ezt a keddet és a csütörtököt is kihagyja, mivel bekapott valamit, vagy csak megfázott, nem tudom, hogy mi lehet ez, a lényeg, hogy itthon marad. Szóval, csodálatos téli-tavaszi szünetünk van. Kint néha havazik, a szél fúj, én pedig nem tudok rendesen tanulni, mert pesztrálom drága gyermekeimet.

Volt viszont egy élményem, amit mindenképpen meg szeretnék osztani veletek. Már írtam korábban arról, hogy a CAF-ban jártam háromszor is, a családtámogatásokat intézni. A történet újabb csavart tartogatott számunkra. Ugyanis, Anna kapott egy levelet tőlük, amiben azt írták, hogy értesültek arról  - a Magyar Államkincstártól -, hogy ő - mármint Anna, az első feleségem - és családja - mármint a gyermekeink és én - éppen Franciaországban élünk, ezért kérik, hogy töltse ki és küldje el a mellékelt dokumenumokat. A szép az volt a dologban, hogy a mellékelt dokumentumok ugyanazok a biankó formanyomtatványok voltak, amiket én már egyszer leadtam, kitöltve. Arra jutottam, hogy az történhetett, hogy Anna nevét nem kapcsolták össze az általam leadott papírokkal, ezért épp párhuzamosan két ügyszámon futhat az ügyünk. Ezért bemegyek hozzájuk. Bementem, és elmondtam, hogy én már egyszer, a feleségem ennek ellenére, és ugye jól gondolom, hogy. Igen, jól gondolom, válaszolta a kedves hölgy, majd elment, hogy megszerezze a dossziékat, annak érdekében, hogy összekapcsolja a két ügyet. Most jön a csavar. Ugyanis sajnálkozva közölte, hogy bár így, a két ügy végre egy lett, de van egy kis bökkenő, ugyanis a Magyar Államkincstár végzése - amelynek egy példányát Anna is megkapta, hiszen ő az ügyfél - megérkezett hozzájuk, magyar nyelven, egy angol nyelvű formanyomtatvánnyal együtt. (Arról nem érdemes vitát nyitni, hogy minek küldenek el egy angol nyelvű formanyomtatványt Franciaországba, mivel ezzel az erővel magyarul is kitölthették volna.) Két lehetőség közül választhattunk, vagy megvárjuk, míg a CAF lefordítja azokat, teljesen ingyen, de hónapok alatt, vagy ha ez nekünk túl lassú, a saját költségünkön mi lefordíttatjuk - hiteles fordítás kell róla, megjegyzem, ez az első alkalom, hogy hiteles fordításban kérnek tőlünk valamit, becsületükre legyen mondva, és ebben az esetben ezt még támogatom is, hiszen mégis csak egy végzésről lenne szó, amit illik precízen fordítani. Mi az utóbbit választottuk, Kati, a franciatanárunk menedzselte a folyamatot, mivel otthon ez a szolgáltatás jóval olcsóbb annál, mint amit itt kérnek érte. (Felhasználom az alkalmat, hogy Katinak újra megköszönjem a segítségét.)

Szóval, van a kezemben egy hiteles fordítás mindkét dokumentumról, ami csak azt várja, hogy beballagjak vele a CAF-.ba. Úgyhogy, hamarosan újra meglátogatom őket, és érdeklődöm majd, hogy lehetséges-e hozzájuk bérletet váltani, lehet, hogy megérné.

Jövő csütörtökön újra jelentkezem, addig békés, boldog demonstrációt kívánok mindenkinek, a gránitba vésett alkotmány Alaptörvény első negyedik(!) módosítása ellen!

Legalábbis, most úgy tűnik. Ma már egészen jó volt az idő, kisütött a nap, nem esett az eső, ki is mentem a gyerekekkel a játszótérre. Kétszer is. Egyszer délelőtt, egyszer pedig délután. De, meg is lett az eredménye, ma egyiket sem kellett elaltatni.

Most kezdődött el a kéthetes oktatási szünet, ezért kislányunk óvodája is zárva lesz. Nem baj, kisfiam viszont túl van a beszoktatásos időszakon, úgyhogy keddenként és csütörtökönként ebben a két hétben is be fogjuk vinni. Legalább szokja a környezetet. Úgy tűnik, hogy tetszik neki a bölcsi, múlt héten már nagyobb drámák nélkül zajlott a beszoktatás. Majdnem minden nap aludt is bent, illetve pénteken a következővel fogadtak a dadusok: "Nagyon jól volt ma a kisfia, nagyon sokat evett! Evett spenótot hallal, krumplipürét, befőttet, pudingot és sajtot is. Nagyon sokat evett!" Szóval, látszott rajtuk, hogy nem láttak még gyereket, aki igazán jól tud enni, márpedig ő tényleg tud, ha akar. Most pedig akart, és ennek mi nagyon örültünk, mivel azt gondoltuk, hogy ez a konfortérzetét jelzi.

A nyelvtanulásban pedig eljutottam odáig, hogy már a beszélgetéseket, a TV-ben a dialógusokat is nagyobbrészt úgy hallom, hogy meg tudom különböztetni a szavakat. Na, ez eddig nem ment, kb 3 hete pedig működik. Ez a jelenség számomra egészen megdöbbentő, ugyanis eddig ilyen élményben nem volt részem. Mármint abban, hogy valaki beszél hozzám egy általam valamennyire ismert idegen nyelven, és - kis túlzással - a legkisebb általam elkülöníthető nyelvi egység egy mondat volt. Valaki beszélt a TV-ben, azt hallottam, hogy mond egy mondatot, nem szavakat, vagy szókapcsolatokat, hanem egy mondatot. Szörnyű volt. Mindez annak ellenére volt így, hogy tanultam a nyelvet, mielőtt ide jöttünk volna. Na, most ez a rettenetes állapot múlt el. Mondjuk, azt is érdemes tudni, hogy, ha egy farnciának elmondom, hogy külföldi vagyok, nem beszélem még túl jól a nyelvet, kicsit lassabban mondja, akkor, ha egy kicsit is rosszindulatú, tud úgy beszélni, hogy esélyem sem legyen megérteni. És sokszor akar is, de nem akarok igazságtalan lenni, nagyon sokan nagyon kedvesek, normálisan állnak a problémához.

Itt volt sógorom, talán két napot szeretett volna itt eltölteni - Oxfordban tanít, onnan ugrott át - de végül is jóval hosszabbra sikerült az itt tartózkodása, mivel elkapott egy jó kis vírust, ami miatt ágynak dőlt nálunk. Vele beszélgettünk erről a jelenségről is, meg arról, hogy miért nem lehet az ugyanazon országból érkezetteknek az anyanyelvükön beszélgetni - egymás közötti magánbeszélgetésben sem, tehát nem a teljes munkavégzés időtartama alatt - a munkahelyen. Ő ezt úgy fogalmazta meg, hogy a franciák elvesztik a biztonságérzetüket, ha valaki nem az ő nyelvükön szólal meg. Van benne valami, de mindezzel együtt, nagyon agresszíven tudják megkövetelni néha, hogy az ember franciául beszéljen egy adott szituációban, még akkor is, ha az teljesen indokolatlan. ( Pl. 3,5 éves kislányomon a fodrásznál, két hónap itt tartózkodás után! A fodrásznő egészen elmebeteg módon állt hozzá a dologhoz, de ezt most nem fejtem ki bővebben.) Röviden összefoglalva, némi általánosítással fűszerezve, van egy pár közös dolog a magyarokban és a franciákban. Mindkét nemzet nacionalista, egyik nemzet fiai sem nagyon beszélnek idegen nyelveket. A különbség pedig, hogy a franciák ez utóbbira úgy látom, hogy büszkék, a magyarok legalább cikinek érzik, hiszen, mégiscsak egy kis nemzet fiai volnánk.

Jövő héten megint zsákbamacskát kaptok!

Herblay mellett található az A15 autópálya. Ez 2x3 sávos, néhol mintha kibővülne 4 sávra, de ebben nem vagyok biztos. Az utak is általában jó minőségűek - a téli kátyúzás még nincs teljesen kész, de már felmérték, kikapargatták a kátyukat, legalábbis a városban. A lényeg, hogy jól lehet rajtuk közlekedni, bár egészen sajátos megoldásokkal sokkolják a negyérdemű utazóközönséget az autópálymérnökök. A franciák különös vonzalommal viseltetnek a körforgalom iránt, ami részben érthető, hiszen, mint nemrég megtudtam, ők találták ki. Tehát az, hogy a város tele van körforgalommal, rendben van. De, hogy egy autóúton is találkozhatunk vele, az már kicsit szokatlan. Egészen elképesztő méretűeket is láttam, nem tudom felbecsülni, mekkora volt az átmérője, de több tíz méteres, akár még száz méternyi is lehetett a legnagyobb, amivel találkoztam.

Az autópályák részben fizetősek, pl. ha Beauvais-ra megyek ki, a repülőtérre, az az út oda-vissza 7,6 euróba kerül, egy nagyon rövid szakaszon van csak fizetős rendszer. De az autópálya mindenhol jól járható, átlátható, csak egyelőre furcsa a sok lehajtó, mivel elég bonyolult úthálózat van Párizs környékén. Az is érdekes, hogy a felhajtóknál jobbra kanyarodást tiltó táblák vannak kirakva annak, aki a felhajtó torkolata felé igyekszik már a pályán. Gondolom, nem akarnak hasonló brutális baleseteket, mint ami otthon volt pár éve, a Lágymányosi hídnál. Inkább kiraknak egy táblát egy olyan szabályról, ami a népesség 99,999% egyértelmű tábla nélkül is. De, szerintem ebben igazuk van.

A városban a közlekedés azért furcsa, mert nagyon sok olyan utca van, ami nem elég széles két autónak, még sem egyirányú. Ezt úgy oldják meg, hogy, szakaszonként felváltva jelölnek ki a z út jobb majd bal oldalán 2-4 parkolóhelyet. Ezért szlalomozva kell az úton közlekedni, annak kell elsőbséget adnia, akinek az oldalán épp parkolnak a találkozáskor. Majdnem minden kereszteződés szabályozott, vagy egy elsőbbség adás kötelező, vagy egy stopp táblával. Jobbos utca elvétve található csak. A stopp táblát egyébként is feltünően sokat használják, jóval többet, mint otthon.

Az autópark érdekes, nincs annyi nagy autó mint otthon Budapesten, sőt, a polgármesteri hivatal előtt, a polgármester és a helyettese számára kijelölt parkolóhelyeken kiskategóriás francia autó szokott álldogálni. El tudnátok képzelni mondjuk Telki, Budakalász, vagy Érd, Diósd polgármsterét egy Renault Clio-ban? Nekem nem megy, persze lehet, hogy előitéletes vagyok. (Ha valaki tudja, ők milyen autóval járnak, írja meg.)

De az átlagember is inkább francia autóval jár, láttam, de nem sűrűn Mercit, BMW-t. A vezetési szokásaik kicsit kiakasztóak. Megállt előttem a multkor egy pacák a körforgalomban, kirakta a vészvillogót. Az autók eleje, oldala soke setben meg van törve, egy hete a szemem előtt törte szilánkosra egy néni az autója jobb első lámpáját kanyarodás közben. Pedig azért, az az akadály kikerülhető volt, és elég nagy, jól látható. Visszatérve a fent említett parkolóhely kialakítási gyakorlatra, ebben az esetben műanyag bólyákat teszenek egy csavarral az aszfaltba fúrva a parkolóhely elejére-végére, aminek, ha neki is megy az ember, az autónak túl nagy baja nem lesz.

Nekem kicsit furcsa itt a vezetési stílus, mivel jobban figyelnek a gyalogosokra, mint otthon, viszont az úton gátlás nélkül az ember elé kanyarodnak, vagy a körforgalom belső sávjából, index nélkül, dudálva mennek ki a kihajtón, akár egy ütközést is megkockáztatva.

Szóval, egy más élmény itt közlekedni, mint otthon. Persze, ezt majdnem elfelejtettem! Nincs sárga jelzés, egyből zöldre vált a lámpa, a gyalogos jelzés pedig, mielőtt pirosra váltana, nem villog.

Jövő héten és az utána következőn oktatási szünet lesz, nem tudom, hogy abban a két hétben miről fogok írni, nyakamban két gyerekkel, majd meglátjuk.

A stoppos nő volt. Kedd este, egyedül ültem az autóba, amikor arra lettem figyelmes a bevásárlás után, a parkolóból kikanyarodva, hogy ott áll az út mentén. Kalapban, csinos, elegáns kabátban, kezében egy rattan táska, aminek a tetején póréhagyma kandikál ki. Nem volt épp ott az első feleségem, úgy gondoltam, hogy felveszem, lesz, ami lesz! Úgy is tettem. Megálltam, kinyitottam az ajtót. Megkérdezte, merre megyek. Megmondtam. Azt mondta, ő nem pont oda, de azért beült, mivel egy irányba tartottunk. Biztos szimpatikus voltam neki, vagy ki tudja? Valamit magyarázott arról, hogy a buszt lekéste, vagy nem jöttek érte, nem értettem pontosan, de, gondoltam magamban, nem is ez a lényeg.

Azután, elkezdett beszélni és beszélni, hiába mondtam neki, hogy lassabban, mert külföldi vagyok, csak mondta a magáét. Egyszerre rádöbbentem, hogy ez a nő, őrült. Ülök az autóban, egy idegen országban, mellettem az anyósülésen pedig egy ápolt, fitt, decens 65-70 éves, bolond néni, akivel egy irányban lakunk. Na, ebből vajon mi fog kisülni? Megálltunk a 2x4 sávos autóúton, egy kanyarodó sávban, épp nekünk volt piros. Azt mondta, megkérdezi a mögöttünk várakozó autót, hogy nem pont arra megy-e, amerre ő lakik. Kiszállt, az ajtót sarkig kitárva hagyta, mellettünk suhantak el az autók, mivel az ő sávjukban zöld volt a lámpa. Egyszerre csak visszatért, mivel a másik sofőr sem pont oda megy, ahova neki kéne eljutnia. Majd azonnal sarkonfordult, az ajtót megint nyitva hagyta. Újra elment, a lámpa pedig mindjárt vált. Már nem is látom, hogy merre kavirnyál. Nem állhatok itt meg, hiszen legelöl állok, mennem kell ha zöld a lámpa. A szomszéd sávban most pirosra vált a fény. Mindjárt zöld lesz, mit tegyek?. Mennem kell, a kereszteződés után amint lehet, azonnal a fékre lépek, kiszállok, visszamegyek. A néni az autók között mászkálva interjúvolja a sofőrőket. Megállok a sarkon egy utcai lámpa alatt, integetek. Ellát vajon eddig, nem tudhatom. Egyszerre csak elindul, határozott léptekkel a zebrán át, a kereszteződés másik oldalára, ott is megkérdez egy sofőrt. Most pedig, pont felém tart! Rendben van, gondoltam, biztos észrevett. Hirtelen megállít egy épp arra kanyarodó nagy családi autót, behajol az ablakon, nem látni a kalapját sem. Rövid idő múlva az autó elindul, és az én habókos utasomnak se híre se hamva.

Otthon mindent töredelmesen bevallottam a feleségemnek. Bár nem mondta ki, de azt hiszem, a szíve mélyén megbocsájtott.

Kisfiam első napja a bölcsiben csak az ismerkedésről szólt. Mivel az igazgatónő igen empatikusan közelített az időbeosztásom problémáihoz - miszerint kedden és csütörtökön nyelviskolába megyek - ezért nem hétfőn kezdtük az adaptációs időszakot, hanem múlt héten szerdán. Azon a szerdán csak két órát voltunk ott, aznap ovi sincs, tehát hárman mentünk. Kislányom is jól eljátszott, 10 perc alatt kiismerte magát a terepen, hordta a játékokat az öccséhez. Ez alatt a két óra alatt beszélgettünk Virginie-val, erről már írtam az előző bejegyzésben. Viszont, másnap, csütörtökön már fél tíztől, fél tizenegyig kellett kisfiamnak egyedül benn maradnia. Virginie szerint nem volt különösebb baj, 10 perc sírás után eljátszott a többiekkel, mászkált nézelődött. Pénteken már fél egyre kellett (volna) érte mennem. De, nem így alakult. Ugyanis, fél 11 körül kaptam egy telefonhívást, miszerint az én egyetlen kisfiam, akinek a legszörnyűbb a sorsa a Galaxisban - persze, csak a nővére után - nagyon sír, nem hajlandó semmit sem csinálni. Épp visszaértem a nagybevásárlásból, amikor lehallgattam az üzenetet. Rohantam be a bölcsibe, ahol a következő kép fogadott. Fekszik a földön, ez az árva gyermek, egy matracon, kisírt nyitott szemekkel, nem mozdul, mellette egy dadus, körülötte kenyérmorzsák. Már az ajtóból látszott, hogy hulla fáradt. Mikor odamentem hozzá, megsimogattam, becézgettem, semmit sem reagált, nyitott szemmel meredt maga elé. Legalább 10 percig tartott, míg újra indította a rendszert. Mire kijutottunk az előtérbe, addigra Virginie-re vigyorogva mutogatott a terem ajtajára, izgatott "ott-ott"-okkal kísérve gesztikulációját.

Mivel nővérem ezen a héten hétfőn érkezett meg hozzánk látogatóba, ezért még azon a pénteken meg kellett beszélni, hogyan legyen a hétfői nap, annak érdekében, hogy ki tudjak menni a reptérre, és vissza is érjek a bölcsibe a megbeszélt időre. Ez nem volt egy könnyű egyeztetési folyamat, mivel azt vettem észre, illetve mondta is, mind az igazgatónő, mint Virginie, hogy egy kicsit vissza kell vennünk a tempót, mivel az új nyelv, az új arcok és a teljesen új közeg szemmel láthatóan nehezebbé teszi az adaptációs folyamatot, mint ahogyan azt megszokhatták. Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy Franciaországban három hónap után mennek vissza az anyák dolgozni. Nem elírás, három hónap. Gondolom, hogy egy olyan gyerek, aki három hónapos korától csak este és reggel látja az anyját, könnyebben tud alkalmazkodni a bölcsihez, mint a mi kisfiúnk. Véleményem szerint ez sem egészen normális, de a magyar rendszer sincs rendben, sem a három hónap, sem a három év nem jó megoldás, de ez a probléma sokkal összetettebb annál, mint, hogy a gyed-gyes időtartamának megváltoztatásával megoldható lehetne, komplex rendszerben kéne gondolkodni. De, ez nem az én feladatom, majd a nevelési szakemberek kiszaszerolják.

Még egy érdekes és szimpatikus dologról szeretnék írni. Az első alkalommal elmondta Virginie, hogy hozzak be egy olyan pólót, amiben vagy én, vagy Anna alszik két-három éjszakát. Ezt az adaptációs iőszakban rendszeresen frissíteni kell, hogy a szülők, de legalábbis az egyik szülő szaga mindig ott lehessen, az igazán nagy hisztiket ez is segít elkerülni. Az első nap kisfiam a vállára hajtogatott pólómmal fogadott.

Összességében a mini drámával együtt is teljesen rendben van a bölcsi, nagyon szimpatikusak, lelkesek, látszik, hogy szeretik a munkájukat. Nincs az a permanens feszültség a személyzetben, amely a hazai állami bölcsiben  fogadott minket, amikor leánykánkat oda irattuk be.

A fentieket még múlt hét pénteken írtam, azóta egy kicsit változott a helyzet. Ugyanis a család felén végigsöpört egy frankó hányós vírus, kisfiam sem maradt ki belőle. Ennek köszönhetően hétfőn és kedden egész nap itthon volt. Szerdán elvileg 11-re kellett volna érte mennem, de felhívtak a bölcsiből, hogy nagyon sír. Be is mentem érte egy fél órával korábban. Meglátott, a drámai helyzet egyre fokozódott, majd minden szép és jó lett. Abban maradtunk, hogy az adaptációs folyamatot elhúzzuk, aminek az az egyik hozadéka, hogy csütörtökön, azaz ma és holnap csak reggel fél kilenc és fél tíz között lesz benn az én egyetlen kicsi fiam a bölcsibe. Erre mondják, hogy ember tervez.

Jövő csütörtökön folyt. köv.!

Elkezdtem a nyelviskolát, amibnek az volt a feltétele, hogy minden órán kötelező részt vennem, annak érekében, hogy a "csoportdinamika és az oktatás színvonala ne romoljon illetve megmaradjon". Vagy valami ehhez hasonlót írtak le abban a levélben, amiben engedélyezték a bekapcsolódásomat a szeptemberben indultak közé. Mint azt egy korábbi posztban már érintettem, novemberben bementem az önkormányzathoz, érdeklődtem a nyelvtanfolyam után. Azt a választ kaptam, akkor, hogy szeptemberenként indulnak a csoportok, és nincs lehetőség bekapcsolódni. De elkérték a nevemet, címemet, majd decemberben kültek egy levelet, hogy vegyem fel velülk a kapcsolatot. ennek eredményeként Január elejétől járok a csoportba, ahol van egy arab srác, egy cseh lány, egy szintén arab országbeli lány és egy asszony, valamint három személy, akiknek portugál az anyanyelve, egy lány és egy srác egy afrikai országból, talán Ghánából, valamint egy portugál lány.

Ehhez képest, én vagyok az, aki a legtöbbet tudja. De hát, vakok között, ugye, a félszemű, az a király. Annak ellenére, hogy többeknek portugál az anyanyelve, nem tudnak olvasni. Nem tudnak írni. A kiejtésük nagyon rossz. Nem értik a határozott, határozatlan névelő használatát. Mindegy, arra jutottam, hogy csinálom, amíg lehet, mivel egy dologban viszont nagyon jó a tanárnő a csigalassú haladás ellenére, ad nekem és a cseh lánynak pluszfelaatot, ami segít a nyelvtant helyre tenni. Kati, te most ne figyelj, a nyelvtant eddig nem nagyon vettem komolyan, de most rá vagyok kényszerítve, hogy mindent megtanuljak, mivel egészen más egy idegen nyelvet iegen nyelven megtanulni, mint az anyanyelvemen. Itt, egy hosszabb nyelvtani magyarázat megértéséhez  ismerni kell a "pronome personelle" kifejezést, nem elég azt tudni, hogy személyes névmás. e nagyon lelkes vagyok, csinálom a szorgalmi feladatokat, kiszótárazom az ipari mennyiségű igét, átnézem a tanultakat, és közben igyekszem figyelni minden beszélgetésre. Ezért TV-t is nézek, sokszor csak a gyerekekkel a rajzfilmet, de szerintem most teljesen mindegy, a lényeg, hogy halljam a nyelvet.

Ma vittem kisfiamat először a bölcsibe - La Coccinelle, azaz kb. "Katica-bölcsi" - ott voltunk két órát, amit végig beszélgettem Virginie-vel, ő a kisfiam dadusa. Nem mondom, hogy mindent értettem, de azt hiszem ez volt eddig a leghosszabb szimmetrikus verbális interakcióm, mióta itt vagyunk. Tudományosan hangzik, igaz? Szóval, ez alatt azt értem, hogy egy olyan beszélgetésben vettem részt, ahol nem éreztem azt a nyomást, amit a hivatali ügyintézés során, hiába volt pl. az egyik CAF-beli létogatásom ennél hosszabb. Ott teljes stresszben voltam.

Összefoglalva, jelenleg mindkét gyerekünk, és én is a megfelelő intézményekbe lettünk beiskolázva, Anna is órákat vesz egy itteni nyelvtanártól, úgyhogy, remélhetőleg minden sínen van. Egyébként én is tervbe vettem, hogy a nagyszerű haladási sebességre való tekintettel, plusz órákat fogok venni Anna nyelvtanárától.

Jövő heti bejegyzésem témája egyelőre ismeretlen. Ha lesz időm molyolni a blog.hu képfeltöltőjével, akkor képek lesznek. Ha nem, akkor kitalálok majd valamit addig.

Mármint, a helyiek arról, hogy mi, ki is a magyar. Illetve a nyelvi kavarásról egy pár szó.

Anna egyik betege, mikor megtudta, hogy Anna magyar felkiáltott - Sissy is magyar volt! ("Ferenc Józsefné", ha fogalmazhatok egyszerűen.)

Nem egészen, mondta erre Anna, de nem sikerült kizökkenteni a hölgyet a történetből.

A postán, levélfeladáskor komolyan elgondolkozott azon a postás hölgy, hogy vajon Magyarország európai ország, vagy sem. Kisegítettem, de úgy is láttam a kétkedést a szemében.

A sajtboltban azt kérdezte a tulajdonos, hogy vajon oroszok vagyunk? Nem tudta elhelyezni a nyelvet, amit hallott.

Anna egyik huszonéves kolleganőjének a Sziget Fesztivál ugrik be, ami rendjénvaló. Az már nem, hogy a burek szerinte tipikus magyar étel.

Az utcán sétáltam a gyerekekkel, kislányom meg szeretett volna simogatni egy kutyust, akit egy 60-as hölgy sétáltatott. Megkérdeztem, hogy szabad-e, vagy sem. A hölgy elkezdett angolul válaszolni, de öt szó után franciára váltott. Onnantól néha újra angolul kezdte a mondatokat, nem értettem miért, én csak franciául szóltam hozzá. Kedves volt, megkérdezte honnan jöttünk, de a válasz szemmel láthatóan zavarba hozta, láttam, ahogy kattognak a fogaskerekek, "from Hungary", segítettem neki. Erre kapcsolt. Nem értem, miért kellett neki angolul is elmondani, pedig echte francia volt.

Múlt hét vasárnap megkérezte tőlem a pékségben a tulajdonosnő - franciául - hogy mit keres egy angol ebben a kisvárosban. Mondtam neki, hogy itt dolgozik a feleségem, de nem vagyok angol. Akkor amerikai? - kérdezett vissza. Tudni kell, hogy soha nem beszéltem vele, vagy előtte angolul, csak magyarul a gyerekekkel. Majd, amikor sorra kerültem, akkor mindig a franciát használtam. Persze, egyből leveszik, hogy külföldi vagyok, de abból még nem következik, hogy brit, vagy amerikai lennék, ezért sem értettem a kérdésfeltevés módját.

Jövő heti bejegyzésem témája egyelőre számomra is ismeretlen. Igyekszem összerakni a képeket, de egyelőre két nekifutásra sem sikerült megbirkózni a blog.hu képfeltöltő rendszerével.