Az elmúlt héten újabb maflást kaptam, ugyanis csütörtökön felhívtak az oviból, hogy kislányomnak láza van. Puff, ugrott az egész napos egyedüllét, nyelvtanfolyam és tanulás. Viszont ez az esemény arra nagyon jó volt, hogy rádöbbenjek arra, hogy hiába tervezek erre a két napra bármit, nem fogom tudni megvalósítani, mivel a gyerekek egyszerűen nem hajlandóak alkalmazkodni az elgondolásaimhoz. Ami egyébként egészen felháborító, majd elbeszélgetek erről velük, főleg másfél éves kisfiammal, biztos változtat majd a hozzáállásán.
Szóval a reveláció ereje egészen Párizsig röpített - vonaton, szombat kora délután, abba a nyelvsuliba, amit a kínai csoporttársnőm ajánlott. Az igaz, hogy épp nem volt ott senki, de felírtam a nyitva tartást, hogy majd ezen a héten bemenjek hozzájuk. Hétköznap öt után, amikor Anna már itthon van, fogok oda bejárni, egyébként nem tudok ebben a bizonytalanságban tanulni. A tervem az volt, hogy hétfőn, vagy kedden bemegyek délután, ám hétfő reggel munkába igyekvő feleségem után intvén, kisfiamat emeltem be a babakocsiba - megszokott rutinmozdulat, semmi extra - éreztem, hogy valami megmozdult bennem. Na, nem úgy kell elgondolni ezt, mint ahogy egy romantikus regényben a főhős érzi a főhősnővel való első találkozásakor, hanem úgy, amikor az egyszerű halandó, a regényen kívül, egészen biztos benne, hogy kijött a lumbágója. Én is földi ember vagyok, újra rá kellett, hogy jöjjek. A hétfői napon itthon voltam kisfiammal, aki szerencsére kétszer is aludt napközben, egyébként pedig amikor ébren volt, határozott hangjelzések kiséretében adta tudtomra akaratát. Tehát ordítva követelte, hogy a karomba vegyem, azért, hogy hozzám bújhasson. Ami ugyan apai szívemnek nagyon jól esett, ellenben derekamnak rettenetes volt. De, mint említettem volt, kétszer aludt nap közben, ami most nagyon jól jött. Négykor, mikor láttam, hogy nincs remény, felhívtam Annát, hogy menjen el az oviba lányunkért, mivel nem tudtam felkelni a nappali szőnyegéről, ahol kisfiammal versenyt aludtunk. A telefon becserkészése sem volt egyszerű feladat, kb. negyed óráig tartott 3 méter megtétele. Kisfiam, miután felébredt, újra kezdte a karbavevős programot, de ekkor már csak bő fél óra volt hátra a lányok hazaérkezéséig. Ez mentett meg. Az egész napot és az éjszakát is ugyanott, a nappali szőnyegén töltöttem. Egyszer megpróbáltam felállni Anna segítségével, sikertelen kísérlet volt, ordítottam a fájdalomtól, de nem kívánom ecsetelni a borzalmakat, csak annyit említek meg, hogy a WC-ig nem jutottam el, más megoldást kellett találnunk. Akinek már volt lumbágója, az tudja, miről beszélek, akinek pedig kimaradt eddig ez az élmény, azért imádkozzon, hogy boldog tudatlanságban távozzon majd ebből az árnyékvilágból, már ami a lumbágót illeti.
De, kedd reggel, hála feleségem odaadó gondoskodásának és gyógytornász mivoltának, fel tudtam állni, aminek nagy hasznát vettem. Ugyanis Anna már hétfőn lement a szomszédban található osteopatához, és kaptam is így egy időpontot kedd fél tízre. Túl vagyok a kezelésen. Érdekes volt, valamiféle reflexpontos, akupresszúrás machinációkat végzett rajtam a szakember, majd bekent egy krémmel és betekert folpackkal. Amikor Anna lement hozzá hétfőn - kezében kisfiunkkal, mivel őt nem hagyta itt a mozgásképtelen apja mellett - , azonnal ajánlatot tett a feleségemnek. És ma engem is megkért - micsoda impertinencia! - hogy vegyem rá arra Annát, hogy felhívja őt. Remélem, nem értette félre senki, munkát ajánlott neki, már hétfőn is, mikor megtudta, hogy gyógytornász. Nekem ma elmondta, hogy a francia gyógytornászok nem jók, akit eddig felvett segítségnek - mivel annyi betege van, hogy nem győzi -, nem felelt meg az elvárásainak. Meglátjuk, mi lesz belőle, Vicces lenne, ha Anna szó szerint a szomszédban dolgozna. Mondjuk, a mostani munkahelye sincs messzebb 150 méternél.
Annyi finomság még van a történetben, hogy Anna kedden egy decens hőemelkedéssel érkezett haza. Azon morfondíroztam, ha éjszaka valamelyik gyerek felkel, akkor melyikünk megy majd ki hozzá, akinek láza van, vagy aki nem tud emelni? Jó kis dilemma. Túléltük a szerdát is, sőt szerda este Anna még meg manuálozta a derekamat, aminek következtében újra nagyot javult a helyzetem, persze még emelni nem tudok, de legalább már nem úgy teszek meg minden lépést, mint aki épp most pakolja tele a gatyáját.
Az egyik tanulság a dologból, amit már régóta mondogatok. Egy húsz éves ember valamilyen egzotikus, izgalmas foglalkozású és dekoratív nőt választana legszívesebben maga mellé, mondjuk táncosnőt, stewardesst, stb. 35 után nagyon jó, ha az ember felesége azon túl, hogy csinos, még gyógytornász is. Bele sem merek gondolni, ötvenen túl ráveszem Annát, hogy iratkozzon be az orvosira, majd tegyen urológusi szakvizsgát? Persze, itt nem lesz megállás, gerontológussá kellene képeznie magát, hogy mindenre tudjon majd megoldást, elvégre, ki tudja mire lesz még szükség!
A másik tanulság pedig, hogy a szülőknek egyszerre a "legjobb" betegnek lenni. Úgy legalább mindenkinek együtt rossz, nem csak az egyiknek külön.
Ezek történtek velem, velünk. A hír igaz, már végleges, megérkezett a tavasz, aminek mindenki nagyon örül!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Alice in Wonderland 888 2013.04.18. 08:49:42
Jobbulást mindkettőtöknek!
Azért Annának is jobb lenne a szomszédban dolgozni, mint 150 km-t utazni...
KnockKnock 2013.04.18. 09:33:59
Szerintem nem jól olvastad, a 150 km valójában 150 méter.
Köszi, már jobban vagyunk, bár még mindig tartanak a különböző betegségek.
Szerijucus 2013.04.18. 20:27:12
Nálunk egy hete fincsi hányós-hasmenéses vírus verte el az egész családot. 4 férfi ilyenkor áldás....