Szóval, nekiindultunk augusztus 5-én, elrepültünk kis hazánkba nyaralni. Előre megszerveztük, egyetlen és kedvenc anyósom az első héten magához veszi a gyermekeket, mi pedig, mint két szabad halacska, napközben, a még fennmaradó hivatalos ügyeinket intézzük a hivatalok olykor posványos vizében, esténként pedig barátainkkal vígan fickándozva szórakozunk, beszélgetünk, sörözünk és jól érezzük magunkat.

Persze, a mondás, hogy az ember csak tervez, most is beigazolódott. A nagy szabadság két napig tartott, ugyanis kisfiúnk adig voilt hajlandó aludni éjjel, a második éjszaka már a vágyakozó "Mama, Mama" kifejezések folyamatos ismétlésével kergette a teljes kétségbeesésbe a Nagymamát. Nem baj, még túl kicsi volt ehhez, meg is mondtam anyósomnak, hogy ne essen kétségbe, nem az ő hibája, hogy így alakult. Ezek után kislányunk még a hetet vele töltötte, de neki is sok volt ez a távollét szüleitől. Pontosabban, kicsit ambivalens érzések mutatkoztak rajta, mint általában egy 4,5 éves gyereknél, hasonló szituációban.

Az első két hét a tervezett 3 hétből így telt, azután érkezett a menetrendszerinti hidegzuhany. Valójában mi rontottuk el, ugyanis kisfiamnak az utazásunkat megelőző egy hónapban, komoly levegővételi problémái voltak, ezért Annával abban maradtunk, hogy odahaza megnézetjük a "családi" fül-orr-gégésszel. Csakhogy, nem egyeztettünk előre időpontot, ezért, csak a második hét hétfőjére kaptunk egyet a vizsgálatra. A doki egyértelműen tudtunkra adta, hogy a gyerek orrmanduláját ki kell venni. De műtéti időpont nincs, csak szeptemberre. A mi visszautunk augusztus 23-án volt esedékes. Abban maradtunk vele, hogy, szerdán felhívjuk, egyeztetünk az asszisztensnővel. Így is tettünk, a telefonbeszélgetés során kiderült, hogy beszuszákolt minket egy augusztus 21-i műtéti időpontra, viszont utána két hét repülési tilalom az esetleges légnyomásváltozás miatti vérzések elkerülése végett. Jó, mi?

Nekem egy délelőttig tartott, egy nagyon hosszú délelőttig, míg megemésztettem a helyzetet, amíg teljesen azonosulni tudtam a célokkal. Ugyanis, ez praktikusan azt jelentette, hogy együtt elmegyünk a második hét vasárnapján a Mátrába, Anna nagyszüleinek kedves meghívására, majd onnan 20-án Anna és kisfiúnk visszamegy kedvenc anyósommal Budapestre. Én kislányunkkal 22-ig a Mátrában maradok, majd 22-én, ebéd után utánuk megyünk. (A kórházból 22-én, dél körül engedték ki Annáékat.) Annának 26-án már dolgoznia kellett, ezért 23-án felszállt a repülőre, én pedig itthon maradtam két gyermekünkkel, szeptember 6-ig, ugyanis aznapra tudtunk repülőjegyet vásárolni. Ismerős helyzet? Igen. Túl lehet élni? Igen, sokkal könnyebben, mint a tavaly október-novemberi 6 hetet.

Nemcsak az intervallum rövidebb mivolta okán, hanem azért is, mert nem kellett a téli, folyamatos öltöztetést, vetköztetést csinálnom velük. Illetve, azért csak eltelt azóta egy év. Kisfiúnk stabilan jár, lányunk pedig rengeteget okosodott, komolyodott. Úgyhogy, egyre könnyebb velük. Persze, az ügy így is drámai volt, mivel bennem az az érzés munkált, amikor az egész helyzettel szembesültem, hogy én az ilyen feladataimat a tavalyival kipipáltam, ilyen reszortom már nincs, soha többé. Soha többé, persze, ezt a kifejezést gyerekes szülőként ki kéne írtanom a szótáramból. Nagyon jól kiókumláltuk a dolgokat, kislányunk az első, hármasban töltött héten egy hetes, "nem-ott-alvós" tánctáborba járt, Sziszkével, akivel össze vannak nőve. A második, csonka héten - mivel azon a pénteken már repültünk - hétfő-csütörtök között visszament az általa csak új bölcsinek hívott bölcsibe. Vikáék nagyon rugalmasan álltak a kérdéshez, illetve szerencsére nagyobb gyerekek is voltak ott, tehát volt játszópajtás is, korban majd' épp hozzá illő.

A két hét különösebb gond nélkül letelt, nagyon sok segítségem volt, anyósom - kedvenc és egyetlen, az epitheton ornans elengedhetetlen - Teri, Sziszke és még sokan mások rengeteg segítséget nyújtottak, programot szerveztek leányunknak, találkoztak velünk, így volt délutánonként is program a gyerekeknek. Egy nagy előnye volt a prolongált otthon tartózkodásomnak, tudtam olyan barátaimmel is találkozni, akikkel a két hétben nem sikerül összehozni semmit - persze, van, aki így is kimaradt, sajnos.

Hazafelé úton, a repülőtéren, mikor már a repülőtér aszfaltjára felállított sátornál álltunk sorban, hátamon kisfiam, két kezemben egy-egy kézipoggyász, amelynek egyikébe kislányom kapaszkodik, a mögöttünk álló hölgy felajánlotta segítségét - később Krisztinaként mutatta be magát . Mikor bejutottunk a sátorba, a pult előtti kígyózó sort látva elindultam a másik pult felé, ahol, elgondolásom szerint, két kisgyerekkel hamarabb áteshetünk a jegyellenőrzési procedúrán, valamint egyből kerülőúton a beszálló tömeg elejére kerülhetünk. Ahogy elindultam, észleltem, hogy Krisztina nem jön utánunk. Vissza is szóltam neki, hogy jöjjön, hiszen együtt vagyunk, nem? A jegyellenőrző pultnál odasúgtam neki:

- Engem Kristófnak hívnak, árulja el a nevét, nehogy lebukjunk.

- Krisztina vagyok, de nyugodtan tegeződjünk. - súgta vissza.

Úgyhogy, kellemes visszautunk volt, jól elbeszélgettünk, segített a gyerekeket ellátni. Abban maradtunk, hogy felvesszük egymással a kapcsolatot, de ez még nem történt meg, sajnos.

Eddig tartott a mai matiné. Jövő héten a megérkezésünk utáni helyzetet vázolom fel, az aktuális napig bezárólag, hogy időben utólérjem magamat.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.