Anna elutazott, én itthon maradtam a gyerekekkel. A terv az volt, hogy kint bérel egy lakást, felszállok a gyerekekkel a repülőre, és élünk boldogan együtt, egy, legfeljebb két hét távollét után. Igen, persze, ahogyan azt Móricka elképzelte.

Anna megkezdte a munkát, ahhoz, hogy bérleti szerződést köthessen szükséges, hogy legyen bankszámlaszáma. Ahhoz, hogy bankszámlát nyithasson, kéne, hogy legyen lakcíme. Eddig nem rossz. Ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljanak vele az ingatlanközvetítők, legalább 3 hónapos, határozatlan határidejű munkaszerződésre, vagy egy garanciára van szükség. A garanciát bárki adhatja, aki legalább annyit keres, mint az, akinek nyújtja a garanciát.

Ok, ez feloldhatatlannak tűnik, de van megoldás. A BNP Paribas Bank elhajtotta, nem lehet náluk számlát nyitnia, az okokról ne kérdezzetek. Kifejtették, hogy tudják, hogy ez nehéz, de ők akkor sem tehetik meg, hogy feloldják ezt - az általuk is ördöginek nevezett - kört. Jó, mi, valaki tudja, hogy a rendszer rossz, de nem változtatna rajta, csak mosolyogva közli, hogy nem. Anna tehát elment egy másik bankhoz, La Banque Postale, ahol azt ígérték, hogy ők elintézik, nekik elég volt a kórház igazolása arról, hogy Anna ott lakik, a nővérszállón. El is intézték, Annának már van bankszámlája.

De mi lesz az ingatlanosokkal? Az, hogy bankszámlaszám, és garancia nélkül továbbra sem állnak szóba veled, hiába van pénzed. Tudni érdemes, hogy eleve nem bérelhetsz a havi jövedelmed 1/3 részénél többe kerülő ingatlant. Egyszerűen nem adnak ki neked olyat.

Anna a kórház igazgatójához fordult, aki azt sem volt hajlandó egyértelműen megmondani, hogy a próbaidő letelte után hajlandó, vagy sem garanciát adni. Végül beadta a derekát, ad garanciát a kórház. A szerencse az, hogy Anna egy betege ajánlott egy ingatlanos. Láss csodát, máris lehet lakást bérelni! Sőt, a garanciát sem kérik már, elég megemlíteni, hogy ad a kórház. De milyen lakást! 5 percre a kórháztól, ennél jobb nem is lehetne. Első emeleti, Anna szerint épp ezért nem túl világos, de nem is kifejezetten sötét, és csak november közepétől lehet elfoglalni, de azt hiszem, kezdésnek jó lesz.

Ezalatt én itthon vagyok a gyerekekkel. Minden egyedülálló anyának - és apának is, természetesen - aki kisgyereket nevel, legmélyebb tiszteletem! Gyerekekkel egyedül otthon lenni igazi kihívás! Írhattam volna úgy is, hogy a legkeményebb szívás, amit eddig megéltem. Ugyanis, ha nehéz helyzetben voltam bármikor a munkahelyemen, legalább volt értelmes(?) visszajelzés. Volt párbeszéd, amiből jó esetben megtudtam, hogy éppen jól csinálom, amit csinálok, vagy rosszul. Lehetett sikerélményem, úgy gondolhattam, hogy letettem valamit az asztalra. Ugyanezt gyerekekkel napi 24 órában? Ugyan már!

Egy hétköznap is kőkemény tud lenni, pedig akkor a lányunk bölcsiben van. Hát még a hétvégék! Mitől is nehéz? Alapvetően attól, hogy meg kell osztanom a figyelmemet kettejük között, folyamatosan figyelnem kell rájuk, mert olyan nincs, hogy egyszerre alszanak délután. Szerintem ez náluk genetikailag kódolt, biztos azért, hogy megőrizzem az éberségemet. Nagyon kedves tőlük.

Még az első két és fél hét is nehéz volt, amíg nővéreméknél laktunk. Most újra egyedül vagyunk, visszatértünk a bázisra, és ez nekem jobban tetszik, mivel nem kell más életritmusú emberekhez alkalmazkodni, de valamit valamiért, ennek is megvan az árnyoldala. A bázisra való visszatéréstől kezdve még majd' négy hét van hátra az utazásunkig. Addig igyekszem kitalálni, hogy egyéves kisfiam éppen miért ébred fel háromszor éjszaka? Miért ordít délután egy órát, bármit csinálok vele. Igyekszem összehangolni a két gyerek ritmusát. A reggeli bölcsi-túra oda vissza majdnem két teljes óra. Odafelé lassabb, mivel lányom léptei szabják meg haladásunk sebességét. Persze, amikor leáll csigát keresni az út menti susnyákosban, az további hosszú hosszú percekkel növelheti meg a menetidőt.

Az elején anyáztam magamban, olykor ki is fakadtam, azután realizáltam, hogy gyeden vagyok, nincs semmi dolgom, "csak" annyi, hogy ellássam a háztartást és a gyerekeket, és odafigyeljek rájuk. Úgyhogy, teljesen felesleges azon aggódnom, hogy öt perccel előbb, vagy később érünk oda. Nem kell azzal sem foglalkoznom, hogy október végén már nincs csiga a mégoly ígéretes dzsindzsásban, hadd keressen az a szegény gyermek!

Most viszont, a hatodik hét végére már én is teljesen szétestem. Volt egy nagyon nagy sikerélményem, amikor lányomat elkezdtem önálló öltözködésre tanítani. Majd ez a sikerélmény elmúlt, mivel egyik napról a másikra "elfelejtette", hogyan kell felvennie a cipőjét, stb. A hatodik hét utolsó négy napja megint a folyamatos reggeli harcról szólt, hogyan tudnánk elindulni, úgy, hogy ne egy óráig tartson onnantól a folyamat, hogy felveszi a cipőjét és kilépünk az ajtón. Szerintem már nagyon hiányzik nekik az anyjuk, megértem őket, én is így vagyok ezzel, nekem is hiányzik a feleségem.

Vendégeket nem fogadok, ha meg igen, majd elmosogatnak, ok, egyszer előfordult, hogy más mosogatott. Én elmosogattam eddig is minden nap, ezután is el fogok, esténként. Minden nap főzök valamit. Húst, halat, zöldséget, tésztát, mikor mit.

Ennyit a dolog árnyoldaláról, következzen a szép része. Közhelyes, de azokat a mosolyokat semmi nem írja felül, amit bármelyik gyerekemtől kapok. Akármekkora ordítás van éjszaka, vagy hiszti  vásárlás közben, "Papa, vegyünk ilyet!" felkiáltással, a boltban a szalonnás csipszre, vagy bármi más, nem gyerekeknek szánt dologra mutatva. Összecsiszolódunk a fiammal, és ez ránk is fért. Lányommal a szerelem már a kezdetektől tart, Papa egyetlen kicsi lánya, de a kisfiamnak eddig az édesanyja volt a szerelme, és én ezt tiszteletben is tartottam, de most végre van alkalmunk egymáshoz közelebb kerülni, és sikerül is! Nagyon jól kijövünk, már érzem a napi ritmusát, látom a nüansznyi különbségeket is, amelyek eddig fel sem tűntek. Például, hogy éppen mi a probléma, miért sír, éhes, szomjas, fáradt, játszani szeretne, unatkozik, tele van a pelus, fázik, melege van, stb.

Szóval, jó dolog átmenetileg egyedülálló apának lenni, de 18 éven keresztül sokszor szinte elviselhetetlen lehet.

A következő bejegyzésben, november 29-én, már Franciaországból írom meg, hogyan utaztunk. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.