Anna elutazott, én itthon maradtam a gyerekekkel. A terv az volt, hogy kint bérel egy lakást, felszállok a gyerekekkel a repülőre, és élünk boldogan együtt, egy, legfeljebb két hét távollét után. Igen, persze, ahogyan azt Móricka elképzelte.

Anna megkezdte a munkát, ahhoz, hogy bérleti szerződést köthessen szükséges, hogy legyen bankszámlaszáma. Ahhoz, hogy bankszámlát nyithasson, kéne, hogy legyen lakcíme. Eddig nem rossz. Ahhoz, hogy egyáltalán szóba álljanak vele az ingatlanközvetítők, legalább 3 hónapos, határozatlan határidejű munkaszerződésre, vagy egy garanciára van szükség. A garanciát bárki adhatja, aki legalább annyit keres, mint az, akinek nyújtja a garanciát.

Ok, ez feloldhatatlannak tűnik, de van megoldás. A BNP Paribas Bank elhajtotta, nem lehet náluk számlát nyitnia, az okokról ne kérdezzetek. Kifejtették, hogy tudják, hogy ez nehéz, de ők akkor sem tehetik meg, hogy feloldják ezt - az általuk is ördöginek nevezett - kört. Jó, mi, valaki tudja, hogy a rendszer rossz, de nem változtatna rajta, csak mosolyogva közli, hogy nem. Anna tehát elment egy másik bankhoz, La Banque Postale, ahol azt ígérték, hogy ők elintézik, nekik elég volt a kórház igazolása arról, hogy Anna ott lakik, a nővérszállón. El is intézték, Annának már van bankszámlája.

De mi lesz az ingatlanosokkal? Az, hogy bankszámlaszám, és garancia nélkül továbbra sem állnak szóba veled, hiába van pénzed. Tudni érdemes, hogy eleve nem bérelhetsz a havi jövedelmed 1/3 részénél többe kerülő ingatlant. Egyszerűen nem adnak ki neked olyat.

Anna a kórház igazgatójához fordult, aki azt sem volt hajlandó egyértelműen megmondani, hogy a próbaidő letelte után hajlandó, vagy sem garanciát adni. Végül beadta a derekát, ad garanciát a kórház. A szerencse az, hogy Anna egy betege ajánlott egy ingatlanos. Láss csodát, máris lehet lakást bérelni! Sőt, a garanciát sem kérik már, elég megemlíteni, hogy ad a kórház. De milyen lakást! 5 percre a kórháztól, ennél jobb nem is lehetne. Első emeleti, Anna szerint épp ezért nem túl világos, de nem is kifejezetten sötét, és csak november közepétől lehet elfoglalni, de azt hiszem, kezdésnek jó lesz.

Ezalatt én itthon vagyok a gyerekekkel. Minden egyedülálló anyának - és apának is, természetesen - aki kisgyereket nevel, legmélyebb tiszteletem! Gyerekekkel egyedül otthon lenni igazi kihívás! Írhattam volna úgy is, hogy a legkeményebb szívás, amit eddig megéltem. Ugyanis, ha nehéz helyzetben voltam bármikor a munkahelyemen, legalább volt értelmes(?) visszajelzés. Volt párbeszéd, amiből jó esetben megtudtam, hogy éppen jól csinálom, amit csinálok, vagy rosszul. Lehetett sikerélményem, úgy gondolhattam, hogy letettem valamit az asztalra. Ugyanezt gyerekekkel napi 24 órában? Ugyan már!

Egy hétköznap is kőkemény tud lenni, pedig akkor a lányunk bölcsiben van. Hát még a hétvégék! Mitől is nehéz? Alapvetően attól, hogy meg kell osztanom a figyelmemet kettejük között, folyamatosan figyelnem kell rájuk, mert olyan nincs, hogy egyszerre alszanak délután. Szerintem ez náluk genetikailag kódolt, biztos azért, hogy megőrizzem az éberségemet. Nagyon kedves tőlük.

Még az első két és fél hét is nehéz volt, amíg nővéreméknél laktunk. Most újra egyedül vagyunk, visszatértünk a bázisra, és ez nekem jobban tetszik, mivel nem kell más életritmusú emberekhez alkalmazkodni, de valamit valamiért, ennek is megvan az árnyoldala. A bázisra való visszatéréstől kezdve még majd' négy hét van hátra az utazásunkig. Addig igyekszem kitalálni, hogy egyéves kisfiam éppen miért ébred fel háromszor éjszaka? Miért ordít délután egy órát, bármit csinálok vele. Igyekszem összehangolni a két gyerek ritmusát. A reggeli bölcsi-túra oda vissza majdnem két teljes óra. Odafelé lassabb, mivel lányom léptei szabják meg haladásunk sebességét. Persze, amikor leáll csigát keresni az út menti susnyákosban, az további hosszú hosszú percekkel növelheti meg a menetidőt.

Az elején anyáztam magamban, olykor ki is fakadtam, azután realizáltam, hogy gyeden vagyok, nincs semmi dolgom, "csak" annyi, hogy ellássam a háztartást és a gyerekeket, és odafigyeljek rájuk. Úgyhogy, teljesen felesleges azon aggódnom, hogy öt perccel előbb, vagy később érünk oda. Nem kell azzal sem foglalkoznom, hogy október végén már nincs csiga a mégoly ígéretes dzsindzsásban, hadd keressen az a szegény gyermek!

Most viszont, a hatodik hét végére már én is teljesen szétestem. Volt egy nagyon nagy sikerélményem, amikor lányomat elkezdtem önálló öltözködésre tanítani. Majd ez a sikerélmény elmúlt, mivel egyik napról a másikra "elfelejtette", hogyan kell felvennie a cipőjét, stb. A hatodik hét utolsó négy napja megint a folyamatos reggeli harcról szólt, hogyan tudnánk elindulni, úgy, hogy ne egy óráig tartson onnantól a folyamat, hogy felveszi a cipőjét és kilépünk az ajtón. Szerintem már nagyon hiányzik nekik az anyjuk, megértem őket, én is így vagyok ezzel, nekem is hiányzik a feleségem.

Vendégeket nem fogadok, ha meg igen, majd elmosogatnak, ok, egyszer előfordult, hogy más mosogatott. Én elmosogattam eddig is minden nap, ezután is el fogok, esténként. Minden nap főzök valamit. Húst, halat, zöldséget, tésztát, mikor mit.

Ennyit a dolog árnyoldaláról, következzen a szép része. Közhelyes, de azokat a mosolyokat semmi nem írja felül, amit bármelyik gyerekemtől kapok. Akármekkora ordítás van éjszaka, vagy hiszti  vásárlás közben, "Papa, vegyünk ilyet!" felkiáltással, a boltban a szalonnás csipszre, vagy bármi más, nem gyerekeknek szánt dologra mutatva. Összecsiszolódunk a fiammal, és ez ránk is fért. Lányommal a szerelem már a kezdetektől tart, Papa egyetlen kicsi lánya, de a kisfiamnak eddig az édesanyja volt a szerelme, és én ezt tiszteletben is tartottam, de most végre van alkalmunk egymáshoz közelebb kerülni, és sikerül is! Nagyon jól kijövünk, már érzem a napi ritmusát, látom a nüansznyi különbségeket is, amelyek eddig fel sem tűntek. Például, hogy éppen mi a probléma, miért sír, éhes, szomjas, fáradt, játszani szeretne, unatkozik, tele van a pelus, fázik, melege van, stb.

Szóval, jó dolog átmenetileg egyedülálló apának lenni, de 18 éven keresztül sokszor szinte elviselhetetlen lehet.

A következő bejegyzésben, november 29-én, már Franciaországból írom meg, hogyan utaztunk. 

Több vállalkozás foglalkozik magyar gyógytornászok franciaországi közvetítésével. Ennek oka alapvetően az, hogy a francia egészségügyi rendszer import gyógytornászokra rendezkedett be. Anna szerint gyenge a képzésük. De az is lehet, hogy egyszerűen csak olcsóbb a gyógytornászt megvenni, mint kiképezni, ki tudja.

Ahhoz, hogy ebben a munkakörben dolgozhass, honosíttatnod kell a magyar gyógytornász diplomádat. Ez egy egyszerűnek hangzó feltétel - gondolod te - , hiszen az emberek mindenütt ugyanúgy működnek, ebben a szakmában nem lehet eltérés abból, hogy az egyik országban négy lábujj van a lábfejeken, amott pedig hat, hiszen mindenütt öt a számuk. Igen, ez igaz, viszont az oktatás során hallgatott tárgyakhoz kapcsolódó minimálisan meghatározott gyakorlati órák száma, a vonatkozó francia jogszabály alapján jóval magasabb, mint amit a Semmelweis Főiskolán a hallgatóknak előírnak. Sőt, hogy még tovább bonyolítsam, a tantárgyleosztás, elnevezés sem felel meg egy az egyben a két országban. Ugyanis, míg a franciák a geriátriát külön kezelik, így arra külön gyakorlatot is kapnak a kinti hallgatók, addig Magyarországon ilyen néven nem végeznek gyakorlatot, a geriátriátriai gyakorlatot más tantárgyakhoz kapcsolódóan integráltan végzik el.

Kicsit előre szaladtam, mivel egyelőre ott kéne tartanunk, hogy megtaláltuk a közvetítőt, akivel elkezdtük a folyamatot. Sajnos, nem vele fejeztük be, mivel együttműködésünk nem volt zökkenőmentes. Szépen fogalmaztam meg? Mélyebben nem akarok belemenni, egészen egyszerűen nem találtuk meg a közös hangot, kérdéseket tettünk fel, amelyekre nem kaptunk választ, vagy nagyon furcsa hangnemben kaptunk válaszokat.

A közvetítő valamikor tavasszal, április, május hónap elején bekérte a szükséges papírokat, a honosításhoz, majd elküldte a megfelelő hivatalba. Ott sem őrölnek ám gyorsan a malmok, nehogy azt gondold, a francia hivatalnok is nagyon megrágja ám a falatot, mielőtt lenyeli. Ennek eredményeképpen június utolsó napjaiban kaptunk egy levelet, amiben arra hívták fel Anna figyelmét, hogy a beküldött anyagát milyen szempontok mentén kell újrastrukturáltan megküldenie, valamint milyen további információkkal kellene kiegészítenie annak érdekében, hogy kérelmével kapcsolatban a július 5-én esedékes bizottsági ülésen kedvező döntés születhessék. Volt uszkve 3 napunk arra, a főiskolai szünet elején, hogy a tanulmányi osztállyal az újraszabott táblázatba foglalt gyakorlati órákat tartalmazó levelet aláírassuk, összeszedjük a szükséges további papírokat, megírjuk a mindennek magyarázatára szolgáló kísérőlevelet - amelyben a bejegyzés elején említett gyakorlati óraszám eltérésre szolgáló magyarázatra, valamint a helyette meglévő gyakorlat bemutatására is sort kell keríteni - majd mindezeket lefordíttassuk, majd elküldjük. Izgalmas napok voltak, már csak azért is, mert a hivatal által küldött levélben mellékesen megemlítették, hogy, ha erről a júliusi időpontról lekésünk, szeptemberig kell várnunk. Nem akartunk addig várni, ezért gyorspostával feladtuk a levelet.

A válasz nem késlekedett sokáig, kéne írnom, de sajnos, nem írhatom, mivel a válasz nagyon sokáig késlekedett, annak ellenére, hogy a júliusi ülésen Anna kérelmével kapcsolatban kedvező döntés született. Csak július utolsó napjaiban adták postára az erről szóló dokumentumot. Ott sem sietik el a dolgokat.

Ugyanis, a francia hivatalnok is szeretne nyáron szabadságra menni, előtte kiküldi a szükséges leveleket, de nem elég neki az, hogy mindkét postázott levelünk tartalmazta Anna postacímét, mailben még címmegerősítést kér. Még ezzel sem lenne baj, ha Anna nem felejti ki a házszámot a mailből, igaz, hogy egy órán belül újra küldte a címet, immár helyesen, és a boríték csak két nap múlva lett kint postára adva, de házszám megjelölés nélkül. Ám, még ezzel sem lenne probléma, ha a küldemény RL számát megtudtuk volna időben, mivel akkor nem fordult volna elő az az eset, hogy augusztus 3-án Magyarországra érkezik a küldemény, 6-án pedig visszaindul a feladóhoz, mivel nem kézbesíthető. De ez történt, ezért csak szeptember első napjaiban vehette Anna kézbe a honosításról szóló dokumentumot, melynek birtokában vállalhat franciaországi állást.

Ekkor a munkakeresési fázis következett, melynek során, mivel az eredeti közvetítővel sajnos nem sikerült dűlőre jutni, így egy új, Párizsban élő közvetítő által szerzett Anna munkát, ahol október 8-án kezdett.

A legújabb fejlemény az, hogy Anna 12-én átvette a bérelt lakást, és azóta már egy csomó dolgot el is rendezett benne. Részint abból a holmiból, amit az autóval együtt vittek ki hozzá, részint az újonnan vásárolt bútorokból. Én a gyerekekkel, ahogyan írtam a múlt csütörtökön is, 17-én délután repülök Párizsba. Nagyon lassan telnek az utolsó napok.

De vajon miért is késlekedett az én elutazásom a gyerekekkel Anna után? Erről is szó lesz november 22-én.

A legkeményebb a válogatás volt. Szét kellett válogatni mindent, ruhát, bútort, könyvet, játékot, egyéb holmit a következők szerint: marad a bázison, a feleségem viszi magával a repülőn, én viszem magammal a két gyerekkel együtt a repülőn, és az, ami az autóval érkezik majd meg. Majd ezt követően én és a gyerekek átcuccoltunk a nővéremhez, mivel Anna előbb utazott el egyedül, én a gyerekekkel pedig majd akkor, ha Anna kibérelte kint a lakást.

Annyit érdemes tudni, hogy sajátos helyzetünkből adódóan kétszer kellett költöznünk egy héten belül. Mivel, ki kellett költöznünk a lakásból, ahol eddig éltünk, majd, miután Anna elutazott, egyelőre egyedül Herblaybe, átköltöztem a gyerekekkel a nővéremékhez. (Majd vissza a bázisra, 19 nap után. Egy tipikus vesztes-vesztes szituációt hoztunk létre, nem voltunk kompatibilisek, de nem baj, tanulságos volt, senkiben nem maradt tüske.)

Ez a két költözés most újra segített abban, hogy megváljak a tárgyaim egy részétől. Volt egy 10 éves periódus az életemben, mikor átlagban minden évre jutott egy költözés. Persze, volt olyan lakás, ahol több évig laktam, ezért volt olyan év, amire több költözés jutott. Akkor nem gyűltek a holmik. De az utóbbi öt évben igen, ideje volt lemondani egy részükről.

A terv szerint én mentem GYED-re, Anna pedig gyógytornászként dolgozik. Amikor már mindkét gyereket el lehet helyezni megfelelő módon, oviba, bölcsibe, akkor én is elmegyek dolgozni. Érdekes lesz, nem gondoltam, még egy éve sem, hogy HTB leszek valaha. Nagyon tanulságos, talán hamarosan egy külön bejegyzést fogok szentelni a gyerekekkel való kapcsolatunk változásairól.

Eljátszottam a gondolattal: Anna este megfáradva hazaérkezik a "gyárból", egy jó pörköltre vágyik, utána leül meccset nézni, én pedig beviszem neki a sört. A gyerekeket nem szabad beengednem hozzá, nehogy zavarják őt, hiszen mégis Anna a családfenntartó, én pedig, mint HTB, egész nap otthon leszek a gyerekekkel és "nem csinálok semmit". Legalábbis ez a sztereotip kép, persze nemek szerint fordított leosztással. De ezzel a szerepcserével már nem evidens. Megnyugtatásul - vagy elrettentésül - nálunk nem ez volt eddig sem a módi, nem is tudom elképzelni, milyen lehet egy ilyen családban élni. Vagyis, elképzelni el tudom, de nem vágyom rá. ("Pszt, gyerekek, Apa/Anya nagyon fáradt, egész nap dolgozott, majd szombat délben találkozhattok vele, kb egy órára." Hú, ez borzalmasnak tűnik.)

Elhesegettem ezt a képet, egyelőre ott tartunk, hogy Anna október 5. óta kint van, 8-án el is kezdett dolgozni, már megkapta az első fizetését is. Az én kiutazásom a gyerekekkel azért váratott magára, mivel, odakint különböző adminisztratív akadályok merültek fel a lakásbérléssel kapcsolatban, amiről majd egy későbbi bejegyzésben olvashatsz. Most pedig, kitalálhatjátok, hogy november hónapban milyen bérlettel utazom a BKV járművein? Nos, nincs ötlet? Akkor elárulom, a tudományos neve az, hogy kisgyerekes bérletigazolvány, a közkeletű elnevezése pediglen kismamabérlet. Szerintem kifejezetten vicces, de akkor miért csak én nevetek?

Mielőtt megkérdeznéd, igen, van már időpont, november 17-én utazom a gyerekekkel együtt, végre!

De hogyan is lehet egy magyar gyógytornászból francia kórházi alkalmazott? A következő bejegyzésben, november 15-én erről olvashatsz.

A döntés után nekiálltunk körülnézni, hol, milyen feltételekkel tudunk élni, dolgozni. Akkor még csak egy gyerekünk volt, de mindenképpen szerettünk volna még egyet, mielőtt belevágunk. Ezért is szántunk az előkészületekre ennyire hosszú időt, majd' két évet. Úgy okoskodtunk, hogy a gyógytornász szakma kelendőbb lesz, mint a közgazdász, erre építettük a munkakeresési stratégiát. Szempont volt a nyelv, a klíma, a szociális ellátások rendszere, az elérhető fizetés, az általános munkaerő-piaci helyzet, valamint a távolság. A távolság miatt ugrott Ausztrália, a klíma miatt Svédország. A nyelv pedig szabadon választott, végül is, ha van rá másfél éved, hogy megtanulj egy nyelvet, abból már nagy baj nem lehet. Persze, azzal tisztában vagyunk, hogy hiába tanulunk bármennyit franciául itthon, két gyerek mellett, lesz mit tanulni kint is. De ez nem baj, nyelvi környezetben könnyebb lesz a tanulás.

Mégis, mi kell még, az elhatározáson kívül? Persze, pénz. A tartaléknak fedeznie kell az előkészítés költségeit - engedélyek, honosítási költségek, útlevelek - az odautazás költségét, az autó kijuttatásának költségét, a lakásbérlés, kaució és a berendezési tárgyak költségeit, valamint, legalább az első hónap megélhetési költségeit. Ezek egyenként nem túl magas költségek, a legnagyobb összeg is csak pár százezer forint, de összességében milliós tétel. Úgy számoltunk, hogy 1,1-1,5 millió forintra lesz szükségünk az induláshoz.

Ebben a helyzetben veszi észre az ember, hogy hány céggel, szolgáltatóval áll kapcsolatban, mivel mindegyikkel le kell zárnia a hivatalos együttműködést, el kell számolni: mobiltársaság, internetszolgáltató, közművek, biztosítások, Államkincstár - a GYED-et utalja -, munkahely. A munkahely egy külön kör. Szerencsés esetben lehet kérni egy évre fizetés nélküli szabadságot, amit, ha megadnak, akkor egy éved van arra, hogy "kitaláld magadat" odakint. Ha nem megy, akkor visszajössz, és onnan folytatod, ahol abbahagytad. Vagyis, nem egészen onnan, mert megpróbáltad, felkészültél, tanultál, tapasztalatot szereztél.

A legfontosabbnak azt tartom, hogy kijelöltük a célt, majd ennek megfelelően szerveztük az életünket, határoztuk meg a fontossági sorrendet. Határidőket szabtunk, összeszedtük, előkészítettük a szükséges dokumentumokat, tájékozódtunk, és persze, folyamatosan tanultuk a nyelvet.

Keményen megfaragtuk a megélhetési költségeinket, ami néha nagyon nehéz volt, de másképpen nem lehetne megtakarítani a szükséges összeget. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kaptunk segítséget a családjainktól is, tehát nem voltunk ebben a kérdésben teljesen magunkra utalva.

A következő bejegyzésben, november 8-án arról olvashatsz, hogyan készítettük elő a kiutazást.

Ez az első blogom, arról fog szólni, hogyan élünk négyen Franciaországban, Herblayben, mely Párizs egyik elővárosa, Párizstól hozzávetőlegesen 20 km-re, északra található. Eddig még nem jártam ott. Arról is írok, milyen az élet háztartásbeli apaként, hogyan élem meg azt, hogy itthon maradunk hármasban bő egy hónapig, ameddig feleségem elkezdi kint a munkát.

Feleségem Anna, én Kristóf vagyok. 40 éves vagyok, a feleségem, 31, ő gyógytornász, én közgazdászként végeztem, két gyerekünk van. 2011 legelején döntöttük el, hogy külföldre megyünk, az azóta már sok névvel illetett Matolcsy György, a társadalmi szolidaritás rendszeréről és a magánnyugdíj-pénztári tagságról, valamint ezek kapcsolatáról kifejtett sarkos véleményének megismerése után.

A blogban a mindennapjainkat fogom megírni, természetesen az előzményekkel kezdem. Ehhez a politikai véleményem rövid kifejtése is szükséges, de ez a blog ettől sem válik politizáló bloggá.

Nem kell semmi extrára gondolni, nincs frank alapú jelzáloghitelünk, sem egyéb komoly anyagi teher nem nyomja a vállunkat. Igaz, hogy ingatlanunk sincsen, a jelenlegi kilátások szerint nem is lesz. Egészségügyi dolgozóként  feleségem igencsak keveset keresne itthon. A fő motívum a már említett miniszteri - be nem váltott - fenyegetés volt a döntés meghozatalakor. Akkor, és most is úgy láttuk, hogy Magyarországon a dolgok, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben rossz irányban haladnak. Mielőtt bárki nekem esne az aktuális kormány vélt - egyébként szerintem már régóta nem létező - becsületének védelmében, ideírom: nem vagyok MSZP-SZDSZ-JOBBIK-DK-FIDESZ illetve egyéb szavazó sem. Magamat jobboldalinak tartom, de szorult belém némi szociális érzékenység is, valamint nehezen viselem, ha az, aki ki akar zsebelni, arrogánsan teszi ezt. Igazi tolvaj tempó.

Úgy vélem, hogy a rendszerváltás óta a regnáló kormányok mindegyike sokkal kevesebbet foglalkozott a közjó gyarapításával, és jóval több energiát fektetett a költségvetésből a "közeliek", a "holdudvar", a "kapcsolt vállalkozások" zsebének degeszre tömésével. Ezt a jelenlegi rezsim csinálja eddig a legpofátlanabb módon, ami érthető, a fiúk és barátaik nyolc év alatt igencsak megéhezhettek, a 2/3 birtokában pedig igazán bármit meg lehet tenni, gondolják ők. Például bármilyen csip-csup belpolitikai döntés megvalósíthatóságához képesek akár hetente módosítani az általuk pont azért létrehozott Alaptörvényt, hogy ne legyen toldozott-foldozott Alkotmánya az országnak. Ez szimplán ciki.

Szóval, mostanra lett elég a "nagyon magyar, de azon kívül, semmi" életérzésből. Ezért inkább mi megyünk el, bár szeretnénk itthon élni. Ha nem találjuk meg kint a számításunkat, akkor pedig visszatérünk, ennél jobbat nem tudok.

A továbbiakban az utazásunk előkészületeit, az utazást és a kinti beilleszkedésünket fogom több-kevesebb rendszerességgel megírni. Remélem, hogy a heti egy bejegyzést fogom tudni tartani, legalább 6 hónapon át.

Mivel a blogot október elején kezdtem el írni, és az első pár bejegyzés az előzményekről szól, de utazásunk már október-november folyamán esedékes, ezért hozzávetőlegesen november közepére kerülnek a blogban leírtak és a valóság szinkronba egymással.