November 17-én, fél három körül végre elszakadtunk a földtől. Persze, ez már korábban megtörtént, de most nem átvitt értelemben, hanem az EasyJet párizsi járatának fedélzetén ülve szakadtunk el a Ferihegyi repülőtér kifutópályájának betonjától.

Az utazás maga elviselhető volt, két gyerekkel a repülőgépen nem könnyű, ugyanis hiába mondanánk nekik, hogy most üljenek nyugodtan és nézzenek ki az ablakon. Ezért kislányommal futkároztunk a folyosón, amikor lehetett. Ennek következtében kétszer akkorát zakózott, hogy többen felszisszentek a szomszédos üléseken. De semmi baj nem történt, szerintem még tetszett is neki a dolog. Mindeközben kisfiam a hasi hordozóban lógott rajtam. Ez a szaladgálás azért is jött jól, mert egyéves kisfiam az előttünk ülő, aludni óhajtó 60-as, decens hölgy frizuráját kócolta volna, ha hagytam volna. Persze volt, hogy hagytam, és ennek a hölgy határozottan nem örült, ezt szóvá is tette, kellő felháborodással.

Jelentem, a repülőgép pelenkázója alkalmas feladata rendeltetésszerű ellátására. Kisfiam a szokásos napi rutinjától eltérően a kakilással délután ötig várt, így ott kellett átpelusoznom. Remek volt, kicsit izgultam, mert a mérnökök minden feleslegesnek tűnő centit megspóroltak, így különösen óvatosan kellett kezelni a dolgot.

Amikor megérkeztünk, uszkve két óra utazás után, minden flottul ment, csak az egyik táska valamiért jó 10 perccel később, egymagában jelent meg a futószalagon, mint, hogy a többiek már az összes csomagjukat magukévá tették. Épp panaszt tettem az információs pultnál, mikor a pacák a hátam mögé mutatott, s valóban, akkor bukkant fel a kanayarban a magányos poggyász.

Anna elénk jött, autóval mentünk hazáig, ami nagyjából 40 percig tartott. Ezalatt a gyerekek természetesen elaludtak. Hazaértünk, felébredtek, gyors vacsora után mentünk volna aludni, de lányunk macija, melyel születése óta jó barátságban vannak, nem volt sehol. Néztük mindenütt, az autóban, mellette a földön, bent, a lakásban, nem volt sehol. Szegénykém, pityeregve aludt el, én is át tudtam érezni, óriási dráma lehet egy ilyen játékot elhagyni egy ekkora gyereknek.

Másnap reggel aztán, mikor épp elindultunk, a lépcső melletti falmélyedésben ott ült a maci. Nagy volt az öröm! A tékozló medve, elveszett, de megkerült, hogy hol járt azon az éjszakán, örök talány marad.

A következő bejegyzésben a kisvárosi mindennapjainkról fogok beszámolni, december 6-án.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.